Sebők Zsolt nem vándorolt sokat

Hogyan indult a pályafutása, mindig kapusnak készült?

– Általános iskolában kézilabdáztam, és fociztam. 14 évesen kerültem egy megyei csapathoz, Győr­ságra. Ott kezdtem igazán védeni, és ezzel meg is pecsételődött a sorsom, onnantól kezdve csak a kapuban álltam, más álmom nem volt, mint hogy kapus legyek. Onnan elkerültem a Győri Elektromoshoz, majd Ikrénybe, de már bejártam az ETO kapusedzéseire. Innen igazolt le 1999 januárjában az ETO. A tartalék csapatánál fél évet töltöttem, újabb fél év elteltével már a felnőtt csapatnál voltam tartalékkapus.

2004-ben az akkor még az FC Fehérvár néven szereplő csapathoz írt alá, mekkora változást jelentett ez a karrierjében?

– Úgy jöttem el Győrből, hogy kisebb-nagyobb nézeteltérés volt az akkori vezetőedzővel és klubvezetéssel. Nem is nagyon volt más választásom, új csapatot kellett néznem. Sokan kerestek az NB I-ből, azért választottam Fehérvárt, mert akkor került a csapathoz Csertői Aurél vezetőedző és Ulbert Tibor kapusedző. Ők hívtak, ismertem őket Győrből, mindketten edzőim voltak korábban. Kiderült, hogy ez egy nagy váltás számomra, a pályán az ember nem érzékelte annyira, hogy mekkora a rivalizálás a szurkolótáborok között, ám én erősen megtapasztaltam ezt. Kellett egy kis idő, mire elfogadtak Fehérváron, miközben Győrben haragudtak rám, hogy Fehérvárra szerződtem győri nevelésűként. Amikor azonban 2006-ban megnyertük a Magyar Kupát, végleg befogadtak a fehérvári szurkolók.

Nem mondható, hogy vándormadár-típus lett volna!

– Profi szinten három csapatban védtem, az ETO-ban, a Fehérvárban és a Gyirmót FC-ben utoljára. Mindenhol megbecsültek, így nem éreztem azt, hogy nekem mindenáron költöznöm kell, a klubok mindig abban támogattak, hogy maradjak hosszabb ideig.

Milyen volt az akkori Fehérvárban játszani, hiszen napi anyagi gondok övezték a munkát, dacára ennek nem szerepeltek rosszul.

– Az első évben a túlélésért harcolt a klub. Amikor odakerültem nagyon komoly problémák voltak, aztán szerencsére a város segített. A tulajdonosváltás után a Szieben-Pribeli páros lett a többségi tulajdonos, az idény azért jól sikerült, harmadikak lettünk, kupát nyertünk. Távozásuk után elengedték a klub kezét, ismételten gondok jelentkeztek másfél évig, és ezt követően vette át Garancsi István a csapatot.

Az áttörést a 2006-os Magyar Kupa döntője jelentette, ahol „nagyot” alkotott a büntető párbajban, az utolsó 11-est, Molnár Zoltánét megfogta, hogy emlékszik vissza a Vasas elleni mérkőzésre?

– A pályafutásom egyik legszebb pillanata volt, hiszen kupadöntőt játszottunk, mely a rendes játékidőben kettő-kettő lett. A hosszabbítás sem döntött, a büntetőknél két lövést is védtem. Hatalmas ünneplés volt, a játékosok és a szurkolók igazán egymásra találtak.

Büszke lehet arra, hogy a hét fehérvári szezon alatt bajnoki arany-, ezüst- és bronzérmes, Magyar Kupa-győztes és a kupában is ezüstérmes, valamint kétszeres Ligakupa-győztes lett. Mit jelentenek ezek a címek az Ön számára?

– Természetesen a pályafutásom legszebb időszaka volt. Nagyon büszke vagyok ezekre a címekre, és a fiataloknak, akik most kezdenek el játszani csak azt tudom kívánni, hogy ennyi minden teljesüljön az álmaikból.

A válogatottság hiányzik a pályáról, pedig 2008-ban remek formában volt, ám sérülése miatt nem jutott szóhoz.

– Egy-két nappal voltunk az összetartás előtt, amikor a DVSC elleni bajnokin egy rossz mozdulat után elszakadt a bokaszalagom. A legkellemetlenebb az volt utána, hogy már nem volt később több lehetőségem.

A Vidinél 2011-ben még tagja volt a bajnokcsapatnak, de utána Cipruson folytatta. Hogy érezte magát a szigetországban?

– Lejárt a szerződésem, közösen nem hosszabbítottunk. Az NB I-ből volt több ajánlatom, de ki akartam próbálni magam külföldön. A család miatt a legfőbb célom volt, hogy olyan helyre kerüljek, hogy labdarúgás mellett a gyerekeim is jól érezzék magukat. Sportszakmailag nem tartom annyira pozitívnak ezt az időszakot, mert ugyan egy csapatban játszottam végig a négy év alatt, de a klubnál több probléma volt, a Fehérvárhoz hasonlóan.

Hazatérte után lehúzott három idényt Gyirmóton, kapus­edző lett, elégedett a pályafutásával?

– Azért jöttünk haza, mert folyamatosan kerestek Gyir­mótról, évek óta az NB I-be akartak jutni. Akkor már 36 éves voltam, az volt a célom, hogy segítek nekik. Ez sikerült, egy évig voltunk az NB I-ben, de sajnos kiestünk. Büszke vagyok arra, amit elértem onnan ahonnan elindultam. Tartalmas pályafutásom volt, hosszan tartott, közel húsz évet tudtam védeni magas szinten.