Ahol megfordult, ott rendet tett Szijjártó István

Kevesen tudják, hogy a Ferencvárosban nevelkedett, pedig így volt.

– Így van 1968-tól 1973-ig voltam a zöld-fehérek serdülő csapatában, az ifjúsági éveimet a Testnevelési Főiskola együttesében töltöttem, az utolsó évben mentem vissza Vincze Géza irányítása alatt levő Fradihoz. Majd érettségi után bevonultam katonának, a Honvéd Osztyapenkó SE-hez. Lehúztam ott két évet, ezután Budafokra kerültem, és ezt követte a Vasas.

1984-ben lett a Vasas játékosa, hogy emlékszik vissza az angyalföldi időkre?

– Nagyon szerettem a Vasasban játszani. A közeg frenetikus volt, nagyon szerettük, és nem utolsó sorban a csapat igazi közösséget alkotott, Magyar Kupát is nyertünk. Kétségtelenül ezek az évek meghatározóak voltak számomra.

Majd jött a váltás, a Honvédba igazolt, ahol bajnok és kupagyőztes lett. Milyen volt ez az akkori Honvéd?

– 1988-ban kerültem a Honvédhoz, mert nem tudtam megállapodni a Vasassal, akik egy hosszú szerződést kínáltak. Bicskei Bertalan hívott Kispestre, hároméves szerződést kötöttünk, amiből kettőt letöltöttem, de 1990-ben volt egy nagy változás, jött Mezey György és az idősebb játékosoknak megköszönték, a fiatalítás vette kezdetét. Meg is lett ennek az eredménye, mert bajnokok lettek az 1990/91-es szezonban. A Honvédban is remekül éreztem magam, sikeres évet zártunk, hiszen amit lehetett Magyarországon, azt megnyertük.

Az 1990-es bajnokcsapatnak már nem volt tagja, mert a svájci második ligás FC Montreaux csapatához szerződött. Bejött ez a váltás, mennyi ideig volt az együttesnél?

– Három évet töltöttem Montreauxben, maradhattam volna sokáig, csak családi okok miatt kellett hazajönnöm. Lehet, hogy még most is kint lennék, mint nyugdíjas. Nagyon jó helyem volt, nagyon szerettek. A Vasasból mehettem volna az FC Lausanne-hoz első osztályba 1987-ben, de a Vasas nagyon sok pénzt kért értem. Az Intertotó Kupában játszottunk velük, és megtetszett a játékom nekik. Aztán milyen az élet, 1990-ben a sokszoros svájci válogatott Pierre-Albert Chapuisat kérésére igazoltam Svájcba, vele és a fiával, Stefannal – aki a Dortmundban játszott hosszú éveken át – nagyon jó viszonyba kerültem, barátok is lettünk.

A pályafutását hol fejezte be, és mikor gondolt arra először, hogy az edzői pálya mellett teszi le a voksát?

– Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor azt kell, mondjam, hogy Baracskán, 2003-ban. 44-45 éves voltam, Kozma Mihály volt az edzője a megyei első osztályú csapatnak, és megkért, hogy menjek segíteni. Már edzősködtem Felcsúton, és edzések után kétszer-háromszor átmentem Baracskára. Mulatságos volt, mert én többet edzettem, mint az ottani játékosok, és le is húztam egy szezont kezdőként.

Két évtizeddel ezelőtt került először Felcsútra, milyen tervekkel érkezett ide először?

– 1998-ban Csomádon kezdődött az edzői pályám, ahol baráti kérésre segítettem a megye II-es csapatnál, Kardos Józsefet váltottam a kispadon. Akkor igazából még nem is gondoltam arra, hogy komolyan elindulhat a pályafutásom. A következő Délegyháza volt, ide Gendúr László barátom csalt le dolgozni. Talán ezt vehetjük az első komolyabb állomásnak, 2000-ben jött a megkeresés Felcsútról, hogy jó lenne, ha a helyi fiatalokat összefognám, hogy a szabadidejüket ne a kocsmában töltsék, elzülljenek, hanem inkább a sporttal foglalkoznának. Elég szépen el is indult, jöttek a gyerekek rendesen, három csapatot, a serdülőt, az ifit, és a megye egyes csapatot is én irányítottam.

Fokozatosan lépkedett a csapat az ön irányításával felfelé, és ott volt a Puskás Akadémia megalakulásánál is, izgatta ez az új feladat akkoriban?

– Ott voltam az akadémia bölcsőjénél Vincze Istvánnal és Tajti Józseffel. Ennek a kialakítása három évig tartott. Utána kellett járni, hogyan kell létrehozni egy akadémiát. Megnéztünk különböző mintákat, ebben segített aztán Mezey György, aki 2005 környékén csatlakozott hozzánk, az érkezése pedig egészen komollyá tette az előkészületeket. Hivatalosan 2007-ben indult el, de már előtte 2006-ban az első srácok beköltöztek, akik a Gárdonyi Focisulihoz tartoztak. Az első ifi csapat az 1992-es évjárattal indult el az akadémián. A felnőttekkel a második évben megnyertük a megyei bajnokságot és felkerültünk az NB III-ba. Jól indult az a szezon is, de sajnos két meghatározó játékosom kidőlt a sorból, így csak negyedikek lettünk a végelszámolásnál. Később, 2008-ban az akkori Felcsút SE csapatánál voltam vezetőedző, az NB II-ben Urbán Flóriánt váltottam a kispadon, és a második helyen zártunk az év végén. A feljutás nem volt kitűzve, de igazán a körülmények akkoriban nem is voltak NB I-esek. Ennek tudtára megrendült a csapat, akiket Urbán Flórián hozott első osztályú játékosok, azoknak megköszönte a vezetőség, és én a régi brigáddal (Domján Attila, Hegedűs Ferenc, Béres Zoltán) – akik NB III-ban játszottak nálam – meg tudtam tartani a tabellán a második helyet. Nagyon szép és örök emlék marad, jó kis csapatunk volt, hiszen mindezt egy meggyengült kerettel sikerült elérni. Ha kétcsapatos lett volna a feljutás, akkor mi is NB I-be kerülünk.

2010-ben a Vasasnál, ezt követően a Honvédnál a jelenlegi szövetségi kapitány, Marco Rossi segítője volt, milyen volt vele együtt dolgozni?

– A Vasashoz Komjáti András mellé pályaedzőnek kerültem, de Marijan Vlakkal is dolgoztam együtt. Ez nem valami fényes időszaka volt a Vasasnak, tele voltak anyagi gondokkal, eléggé linkek voltak a vezetők, bár sikerült elérnünk a csapattal a szezon elején megfogalmazott célkitűzést, bent tartottuk stabilan a gárdát az NB I-ben. Aztán 2013 volt Marco Rossi első magyarországi éve a Honvédnál, a segítője lettem. Érdekes volt vele dolgozni, meg kellett ismernünk egymást emberileg. Azóta is nagyon jó viszonyt ápolunk, ha találkozunk, mindig beszélgetünk egy kicsit. Ezt követte a Videoton NB III-as csapata, de mindegyik időszak tanulságos volt számomra, sokat tapasztaltam belőle.

Visszatért Felcsútra 2014-ben, átvette a nehéz helyzetben levő NB I-es csapatot Robert Jarnitól, de már nem lehetett segíteni a kiesés elkerülésében, de utána is maradt a csapat élén, hogy élte ezt meg?

– Jarnival együtt kezdtük a munkát, egy kicsit zűrzavaros volt az egész. Vele és a stábjával nem volt semmi gond, csak az eredmények nem jöttek. Ekkor jött az edzőváltás, három meccsre kaptam a lehetőséget, ha van egy kis szerencsénk, akkor bennmaradunk. Az első mérkőzést az MTK ellen megnyertük, a Vasastól egy nullára kikaptunk, úgy, hogy a Vasasnak semmi köze nem volt a játékhoz. Az utolsó meccsen megvertük a Honvédot kettő egyre, de akkor már nem a mi kezünkben volt a sorsunk, és kiestünk.

2017 őszén szintén nem könnyű örökséget kellett átvennie Csákváron, jól is szerepelt utána a csapat, de a tavalyi szezon végén mégis megvált a klubtól, lehet tudni az okokat?

– Meglepett bennünket, hogy nem számítanak ránk, hiszen előtte még május elején egyeztettem a vezetőkkel a játékosmozgásról. A Puskás Akadémiáról szerettem volna több játékost átvinni, beleegyeztek, aztán egyszer csak jött egy telefon, hogy már nem én vagyok a vezetőedző. Van ilyen a labdarúgásban, amikor az edzőnek mennie kell, ezzel együtt kell élni. Rendbe kellett szedni a csapatot, amikor átvettem Szanyó Károlytól, és nekem sem indult jól, mert zsinórban három meccset vesztettünk, de hittem a munkában, abban amit elképzeltem, és bíztam a stábban. Ennek meg is lett az eredménye a 11. helyen végeztünk az utolsó helyről. Stabilizáltuk a csapatot, és a következő évben is ugyanitt végeztünk.

Mivel foglalkozik jelenleg?

– A szlovák másodosztályú KFC Komarno csapatánál dolgozunk Vincze Istvánnal közösen, ő a sportigazgató, én a szakmai igazgató. Nemes kihívás, rendbe kell tennem az utánpótlást, hosszabb távon azt szeretnénk, hogy első osztályú csapata legyen Komáromnak. Igaz ehhez még meg kell teremteni a megfelelő feltételeket.