Ferling Bernadett a bányászvárosból került az Acélvárosba

Bajnokcsapatok Európa Kupáját és EHF-kupát nyert klubjával, bajnoki címeket és hazai kupákat, a válogatottal világbajnoki ezüstöt és bronzot, dobogóra léphetett Európa-bajnokságon, valamint szerepelt, meghatározó játékos volt két olimpián is. – Apukám futballozott, játszott az NB I-ben, majd edzősködni kezdett, anyukám kézilabdázott a legmagasabb osztályban, Laurencz László volt az edzője.

Én megszülettem, anyu pedig nem tért vissza a pályára. Logikus volt, hogy én is kézilabdázni kezdek, a bányászvárosban nagy hagyományai vannak a sportágnak. Az NB I/B-s felnőtt együttesben szerepeltem, Tatabányán leérettségiztem, az utolsó szezonomat már az NB I-es TFSE gárdájában töltöttem, hogy szokjam a legmagasabb osztály légkörét. Aztán következett a Dunaferr, a sztárcsapat invitált, amire nem lehetett nemet mondani.

A nagycsapatban keveset játszottam, ami nem is volt meglepő, Európa legerősebb alakulatáról beszélünk, de volt itt egy NB I/B-s, tehát második vonalban érdekelt gárda is, ott rendszeresen szóhoz jutottam. Gyorsan bemutatkoztam a legjobbak között, a Bp. Spartacus ellen, a 3. fordulóban, nagyon sok beteg volt a csapatban, ennek köszönhettem a gyors bemutatkozást, de biztos pont csak évekkel később lettem. Nekem semmit nem adtak ingyen, mindenért keményen meg kellett dolgoznom.

Az 1998-ban az EHF-kupában, egy évvel később a BL-ben diadalmaskodó csapatban rendszeresen pályára lépett, de nem rá épült a brigád, 2000-től lett kulcsfigura, amikor Kiss Szilárd átvette az irányítást a kispadon. Már 23 éves voltam, amikor biztos pontnak mondhattam magam. Eleinte a szélen szerepeltem, az újoncokat általában ott vetették be, akkoriban a szélsőjáték nem volt ennyire hangsúlyos. Az edzők úgy voltak vele, a zöldfülűek ott nagy bajt nem csinálhatnak.

Később irányítóként számoltak velem, ezen a poszton szerettem mindig játszani, átlövőként csak az utolsó éveimben számoltak velem. Az újvárosi sikercsapat első számú irányítója Siti Bea volt, fantasztikus szezonokat futott, akkor jutottam komoly szerephez, amikor Dániába szerződött. Voltak jó meccseim, egy BL-meccset sikerült eldöntenem a Lada Togliatti ellen, a csoportelsőség volt a tét, a szélre keveredtem, kiszorított szögből betaláltam, tehát hasznát vettem az ott töltött időszaknak.

Húsz idényen át kulcsfigura volt a rendkívül sikeres női együttesben

Több edzővel dolgozott az újvárosi időszaka során, ötször nyertek bajnoki aranyat és ugyanennyi alkalommal Magyar Kupát, pedig nem volt minden zökkenőmentes. A BL-győzelem után két esztendővel már megérkeztek a viharfelhők, anyagi gondokkal szembesültek. Hol nagyobbakkal, hol kisebbekkel, de döntően az élen zártak a hazai pontvadászaton. Eleinte a Fradival, később a Győrrel harcoltak a legfényesebb medálért. A nemzetközi porondon is többször voltak az élmezőnyben, de döntőbe csak 2003-ban jutottak, alulmaradtak a frissen alakult, rövidesen kimúló dán sztárcsapattal, a Slagelsével szemben. Az utolsó bajnoki aranyat 2004-ben szerezték, a folytatásban érmek jutottak, ezüstök és bronzok.

A válogatottban pedig egyre biztosabb pont lett. – Mocsai Lajos hívott meg először Tatára, az edzőtáborba 2001-ben, Tatabányán pedig hivatalos felkészülési mérkőzést vívtunk a szlovákokkal. Tehát a szülővárosomban mutatkozhattam be címeres mezben. Ott volt az egész családom, az öt évvel fi atalabb, akkoriban szintén kézilabdázó húgom is, családtagok, barátok, ismerősök. Nagyon izgultam, hatalmas élmény volt.

Az ikonok, Kökény Beáék visszavonultak, de nem tudtam stabilizálni a helyem. A következő világversenyről hasizomszakadás miatt lemaradtam, majd következett a 2003-as világbajnokság Zágrábban. Amit azóta is emlegetnek a drukkerek. – Nehezen kerültem be a keretbe, Görbicz Anita volt az első számú irányító, mögötte Siti Bea játszott, valamint én. A két balátlövő nem teljesített jól, az első két meccsen nem ment a csapatnak, a szlovének ellen nyerni kellett, ha kikapunk, csomagolhatunk. Átlövőként számított rám a kapitány, kilenc lövésből kilenc gólt lőttem, jól ment a játék, simán nyertünk. Ott ragadtam a csapatban, meneteltünk a döntőig.

Elképesztő hangulat volt a franciák ellen, piros-fehér-zöldben az egész létesítmény. Előzőleg nem gondolkodtunk a fináléban, a cél az volt, az első ötbe kerüljünk, ugyanis ezek a gárdák azonnal kvalifikálták magukat a 2004-es, athéni olimpiára. Azonban miután remek játékkal jutottunk a döntőbe, érthetően meg akartuk nyerni. Akadtak játékosok, akikben még élénken élt a három évvel korábban, hatgólos előnyről elveszített olimpiai döntő Sydneyben, érthetően nagyon akartak nyerni, mint ahogy mi, újoncok is.

Három évet vártam a csapattagságra, úgy voltam vele, ha egyszer bekerülök, senki nem tesz ki onnan. Hét góllal vezettünk, végül hosszabbításban kikaptunk. Ma már nagy sikerként emlékszem vissza rá, akkor nagyon el voltam keseredve. Az ellenfélnél pályára lépő Szabó Melindát kellett fognom, nagyon jól játszott. Kiállítottak – összeszedtem a harmadik két percet –, az újságírók mellé voltam kénytelen leülni, hattal vezettünk, többen gratuláltak, alig néhány perc volt hátra. Végül elbuktunk.

A balszerencsés ezüst után a csapat egyértelműen aranyesélyesként utazott a nyári olimpiára, Athénba, ahol végül csak 5. lett, az elődöntőbe jutásért vívott meccsen ugyanis kikapott a franciáktól. Egy évvel később, 2005ben bronzérmesek lettek a budapesti világbajnokságon, az elődöntőben a norvégok átrohantak a mieinken, az oroszok elleni bronzmeccsre összekapták magukat. A folytatásban érmet már nem szereztek a lányok világversenyeken, a 2008-as, pekingi olimpián remekeltek, a negyedik helyen zártak.

-Nem lett dobogó, ami nagyon hiányzik, mégis életre szóló élményt jelentett az olimpia, nagyon jó meccseink voltak Hajdu János irányításával, sokat játszottam. Az olimpiáról hazajöttünk, azonnal bejelentettem, hogy gyereket szeretnék a párommal, a korábbi válogatott hokissal, Orsó Lászlóval. Ő korábban befejezte az aktív sportot, 2003-ban házasodtunk össze, 2009-ben pedig megszületett a lányunk, Virág. Gyorsan visszatértem a pályára, előzőleg – várandósan a kispadon – pedig az edzőnek, Rapatyi Tamásnak segítettem a bennmaradásban, a pályára pedig visszatért Kocsis Böbe, Gáspár Gabi, a kapuba pedig Irina Sirina.

Bennmaradtunk, a meccs sztárja Böbe lánya, Sári Barbara volt, tíz gólt lőtt, sorsdöntő hetest is. Pár hónappal később, a szülés után pedig játékra jelentkeztem. Később elnök lettem, játszottam is, a tréningek között kilincseltünk a régi társakkal, támogatókat szereztünk, régi szponzorok álltak mellénk, megmenekültünk, életben maradtunk. Visszatért Bojana Radulovics, Nagy Ivett, Balogh Bea, a következő szezont így játszottuk le, eredményesen. Aztán a város átvette a csapatot, valamint megalakult az akadémia. Három évet még szerepelt irányítóként, két bronzcsatát elbuktak az Érddel szemben, az egyiket büntetőkkel.

Ferling 2015 nyarán végleg elbúcsúzott. „Futni még tudtam, azonban mindent már nem tudtam kivitelezni, amit szerettem volna. Marasztaltak, hogy egy évet még játszszak, de abbahagytam, nem akartam megvárni, hogy elköszönjenek tőlem. Volt egy csodás búcsúmeccsem, a köztévé sportcsatornája élőben közvetítette, a régi játékostársaimat meghívhattam.”

A helyi akadémián helyezkedett el, előbb rehabilitációs, majd erőnléti edzőként, tavaly nyáron váltak el útjai a DKKA-tól. Azóta a megyei szövetségnél dolgozik főállásban, szakfelügyelőként, több mint száz, kis egyesületnél ellenőrzi a munkát, edzéseket látogat, naponta kettőt biztosan, néha négyet. – Úgy gondolom, jó a kapcsolatom a klubokkal és az edzőkkel, szakkommentátorként dolgozom az NB I-es és a válogatott meccseken. Gáspár Gabival újvárosi óvodákba járunk, labdás mozgásfejlesztést oktatunk kicsiknek, több csoportban, immár nyolc éve, úgy gondolom, ez egyértelműen sikertörténet.

A lányom meccseire természetesen járok. Az apja nem teszi, annyira drukkol, hogy nem tudja a gyerek mérkőzéseit végignézni. Virág tehetségesnek tűnik, szereti a labdát, örülnék, ha élsportoló lenne.