Az első bajnokcsapat kapusa – Berényi Norbert a sportpálya mellett az iskolapadban is sokat időzött

Néha ma is felbukkan az újvárosi jégpályán. A VIP-szektor felett, a kerengőn, a korlátnak támaszkodva nézi a meccseket.

– Az túlzás, hogy minden meccsen jelen vagyok, ha az időm engedi, eljövök. Várom az éles kieséses szakaszt, ez a sava-borsa minden sportágnak, amikor élesednek a küzdelmek a végső helyezésekért. A tavalyi szezon nem sikerült jól, remélem, idén éremért harcolnak az Acélbikák.

A múlton kezdünk merengeni, lassan húsz éve búcsúzott a hokitól az újvárosiak saját nevelésű játékosa. „Két részletben sikerült abbahagynom az élsportot, először 2001 nyarán, majd két évvel később végleg. Befejeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni, a kettő együtt nem nagyon ment, úgy döntöttem, a hokival szakítok. Aztán jött egy olyan szabály, hogy csak magyar kapusok védhetnek a magyar bajnokságban, ismét szóhoz jutottam, de csak munka mellett, félprofiként. Nem sokat hagytam ki, gyorsan történtek az események, visszatértem, illetve előzőleg sem hagytam abba teljesen, védegettem, de a folytatásban szinte csak én álltam a háló előtt, Halmosi Tamás volt a másik kapus. Azt azért tudni kell, húsz évvel ezelőtt nem volt profi a hoki, illetve annyira nem, mint most. Megszépülnek az emlékek, de a körülmények nem voltak hasonlíthatóak a mostanival. Akkoriban délelőtt nem volt edzés, illetve alig, általában csak délután, heti egy, jó esetben két meccset vívtunk. Akkor belefért, hogy délelőtt iskolában voltam Budapesten, vagy dolgoztam itt Dunaújvárosban, a munka után jöttem tréningre. Ez ma már kivitelezhetetlen.

Bár a válogatottban is számítottak rá, itthon mindent megnyert, amit megnyerhetett, mégis rendkívül korán, 25 évesen szakított a jeges sporttal.

– Rövid pályafutásom alatt három bajnoki címet nyertem, négyszer lettem az év kapusa, nyertem Magyar Kupát, hét világbajnokságon jutottam szóhoz. Az elsőre 1995-ben került sor Szófiában, a C-csoportban szerepeltünk. Érdekes volt, jöttek a szovjet utódállamok, akik lent kezdtek, a C-csoport erősebb volt a B-nél. Az újpesti Bán Károly kezdett, az ukránok első két támadásukat góllal fejezték be, a szövetségi kapitány gyorsan, a második percben lecserélte, utána az enyém volt a vb. Nem estünk ki, akkoriban ez volt a cél, aztán elkezdtünk lépdelni felfele, 1996-ban Jesenicében szerepeltünk, az a viadal számomra nagyon jól sikerült, háromszor lettem a meccs legjobbja. Jól ment a franciaországi Grenoble városában is, amit sajnálok, hogy az 1999-es vb-t kénytelen voltam kihagyni az egyetem miatt. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre jártam, a számviteli vizsgára készültem, nagyon kényes időszak volt, egyeztettem a szövetség vezetőivel és a kapitánnyal, megértették, hogy ez tovább életem szempontjából nagyon fontos, eltekintettek a szereplésemtől. Nehéz szívvel, de a vizsgára készültem, ami sikerült is.

Berényi bármennyire is szerette a hokit, az iskolában legalább ennyire meg akart felelni. Nem tett különbséget az élsport és a tanulás között.

– Mindig a suli mellett korongoztam. Fontos volt, hogy a legmagasabb szinten űztem mindkettőt. Általános iskolásként kezdtem a hokit, a sporttagozatban osztálytársam volt Szélig, Ladányi, Erdősi és Holló, évfolyamtársam volt Kővágó és Farkas Tamás, valamint felettünk járt Bali Zsolt és Faragó Gyula. Szájhagyomány útján történt a toborzás, Kercsó Árpád elkezdte a munkát, az első edzéseit már látogattam. Apukám kézilabdakapus volt, én pedig nagyon sokszor védtem a fociban, felnőttek ellen. Ahogy jégre léptem, nyilvánvaló volt, hogy kapuba állok, szerettem védeni. Szilágyi János is edzősködött, mindenki kapott ütőt, botoskesztyűt és lepkéset, a bulikörről lőttek teniszütővel teniszlabdákat, a gyerekek nyolcvan százaléka elugrott, nyilvánvaló volt, aki elugrik, abból nem lesz hálóőr. Én nem ijedtem meg, a labda irányába mozdultam, próbáltam védeni. Az mondjuk nem volt szerencsés, hogy a szerelés vásárlásánál nem a jelenre gondoltak, hanem arra, még úgyis nő a gyerek, a felszerelések minősége is más volt. A nagy mamutokban nem hogy védeni, korcsolyázni sem volt egyszerű.

Amikor a szakközépiskola elvégzése után a fővárosba került egyetemre, nagy segítséget jelentett számára, hogy újvárosi csapattársánál, a hokis edzésekre a fővárosból Fejérbe érkező Horváth Andrásnál lakhatott, így tudta megoldani a nappali tagozatos egyetemi oktatáson való részvételt és az újvárosi tréningeket.

– Reggeltől ültem az iskolapadban, délután 2-kor felvett a Petőfi-hídnál, jöttünk haza edzésre, utána vissza Budapesre. Reggel mentem suliba, így ment minden hétköznap. Később lett saját autóm, ráadásul a harmadik évfolyamban könnyebb volt az órarend, akkor tudtam közlekedni, Dunaújvárosból jártam iskolába, akkor már akadtak délelőtti edzések, amiket kihagytam, de a délutáni foglalkozásokon részt tudtam venni. Külgazdasági szakon végeztem, egy német tulajdonú, Újvárosban is jelentős bázissal rendelkező cégnél helyezkedtem el, édesapám a hazai ügyvezető.

2001-es búcsúja az élsporttól egybeesett a hokis brigád szétesésével, a korábbi sikercsapat meghatározó tagjai távoztak. Ugyanis a főszponzor, a gyár tulajdonosváltáson esett át, válságmenedzselés következett.

– Várható volt, hogy ez az időszak nem tartható sokáig, elkezdtünk mi is nagyon jól keresni, az utolsó években. A kilencvenes évek elején, derekán még normális mederben zajlottak a dolgok, majd jöttek az eltúlzott jövedelmek. A szakosztályok túlvállalták magukat, a csapatsportágak mindegyike bajnok volt, a futball, a női és férfi kézilabda, a lányok BEK-győztesek, nyert a férfi röplabda, a női vízilabda, alig volt hihető, hogy a vasmű, a Dunaferr ezt elbírta az ezredfordulón. Ennyi szakosztály sikeres működéséhez nagyon sok pénz kellett. A hoki esetében egyszerű volt a képlet. Jöttek a külföldiek, döntően keletről, komolyabb, hokis kultúrákból, őket értelemszerűen meg kellett fizetni. Én az ukrán Pavel Mihonyikkal kezdtem minden szezont, végül az esetek többségében én fejeztem be. A mezőnyben is voltak légiósok, de Ladányi Balázs eredményesebb volt mindegyiknél, joggal vetődött fel a kérdés, ő miért nem keres annyit. Valósak voltak az igényeink, a rendszer egyre drágább lett. Akkoriban nyitott pályákon hokiztunk, Mihonyik nem szokott ehhez, neki ez furcsa volt. Nem is szeretett védeni a Kisstadionban a Fradi ellen és Újpesten, az UTE elleni derbiken. Itthon is a kilencvenes évek végén adták át a csarnokot, addig szabadtéri derbiket vívtunk, hazai pályán, ugyanígy Jászberényben. Emlékszem, 1995-ben bronzérmesek lettünk, a Lehel SC-t vertük, nyitott pályán, szakadó esőben. Egy évvel később lettünk először aranyérmesek, nem akármilyen idény volt, senki nem vert meg bennünket itthon. Egy évvel később kikaptunk a Fraditól, aztán következtek a döntők az Alba Volánnal.

Aztán visszatérünk a saját karrierjéhez. A búcsújában szerepet játszott az is, hogy elhasználódott. A térdeivel bajlódott.

– Fájdalmaim voltak, ha folytatom, elkerülhetetlennek tűntek a műtétek. Akkor még nem volt a mostani pillangó felszerelés, a hosszú mamuttal. Én meg a rövid, gömbölyűben védtem, más stílusban. Sokkal többet kellett állva maradni, térdelésnél is más volt a mozgás, a térdeimet nem védte annyira a felszerelés, mint a jelenlegi hálóőrök esetében. Úgy gondolom, 5-7 év talán bennem maradt, a döntést megkönnyítette, hogy a sport roppant nehéz, szinte kilátástalan helyzetbe került a városban. Nem volt hosszú a karrierem, hiszen 25 évesen szögre akasztottam a korcsolyát, de találkoztam a jégen világsztárokkal, a letteknél az olimpiai selejtezős rivális, Sandis Ozolins NHL-t nyert, szintén hatalmas sztár volt a kapus, Erturs Irbe. A klubcsapattal is voltak felejthetetlen meccsek, az orosz Lada Togliatti veretlenül nyert BEK-et, annak is nagyon örültünk, hogy a selejtezőben, Oroszországban gólt tudtunk ütni nekik, a négyes döntőig másnak ez nem sikerült. Úgy gondolom, az adottságainkhoz, a lehetőségeinkhez képest nagyon eredményesek voltunk.

A világ legnagyobb rácsgyártójánál dolgozik. A világ egyik legszebb arénájába, a müncheni stadionba másfél évtizede ők szállították a lépcsőszerkezeteket, illetve a korlátokat. Cégvezetőként dolgozik, azt mondja, úgy kezdte karrierjét, ahogy a fiatalok a gyorsétkezdékben, legalul. Egy hónapot dolgozott itthon, hármat Németországban, az anyacégnél, egyet Belgiumban, betanult, azt mondja, nyugat-Európában gyűjtött annyi tapasztalatot, hogy sikerült valamelyest átalakítania az itthoni ipari kultúrát, a fusizásból egyre inkább a magas szintű produktumok kerültek előtérbe.

Edzősködött a női hokisoknál, a Dunaújváros Angelsnél, Bali Attilától vette át a stafétabotot 2004-ben. Nem csak a tréningeket irányította, valamint menedzserkedett az angyaloknál – ha kellett, pénzt szerzett, ha edzőre volt szükség, azt is megoldotta. A legjobb eredményük a bronzérem volt a bajnokságban, két éve búcsúzott végleg az együttestől.

– Napjainkban a társasági adónak köszönhetően könnyebb a dolog, akkoriban nem volt könnyű életben tartani egy női hokicsapatot. Még úgy is, hogy a játékosoknak is a zsebükbe kellett nyúlniuk, hogy a sportágat űzhessék. Dolgoztam a férfi hokisoknál is kapusedzőként, a svéd Stephan Lund, valamint Szilassy Zoltán segítőjeként. Nagyszerű időszak volt, mondhatom, a játékospályafutásomat követő, sportos karrierem legszebb pillanatai zajlottak. Lund kért fel, szisztematikus munka zajlott, mindent megnyertünk itthon – a Volán már az EBEL-ben játszott -, tőle és Szilassytól is rengeteget tanultam. Munka mellett csináltam ezt is, a cégtől berohantam a délelőtti edzésre, aztán vissza, a rájátszásban pedig utaztam a csapattal mindenhova, Csíkszeredába, Gyergyóba, itt is tudomásul kellett vennem, meló mellett ez sem kivitelezhető az élvonalban, elköszöntem. Székely Csaba lett a kapusedző, Budapestről járt Dunaújvárosba. Tavaly még néha besegítettem a kapusok képzésénél az utánpótlásban, idén azonban már nem hosszabbítottam meg az edzői licencemet. Én semmit nem tudok kicsit csinálni, csak teljes erőbedobással. Munka és család mellett ez már nem megy, az edzői lét komoly dolog, felelősséggel és sok elfoglaltsággal.

Berényinek három lánya van, a legidősebb 17, a középső 14, a legkisebb 5 esztendős. Az első kettő természetesen sportol, kézilabdázik – a kicsi még nem döntött -, valamint szorgalmasan tanulnak, idegen nyelvű gimnáziumban koptatják az iskolapadot. Másként nem is megy ez a Berényi családban.