Ami másnak elég, azzal nem éri be az Alba távozó világklasszisa

Ennyire fáj?

– Látszik? – kérdez vissza az arcára mosolyt erőltetve az Alba Fehérvár lassan 38. életévéhez közeledő brazil kézilabdázója, Alexandra Nascimento Martinez, akit 2012-ben a világ legjobbjának választottak. – Elszakadt a combizmom, nem sokáig tudok egy helyben ülni, éjszaka pedig össze-vissza forgolódok. De ne erről beszéljünk!

Akkor miről?

– Például, hogy nem áll meg az élet. Ma is voltam fizioterápián, majd csatlakoztam a lányokhoz az edzőteremben.

Gondolom, a pályára azért nem merészkedett fel.

– Á, dehogy, a szezonomnak vége! A nagy kérdés, hogy műtét nélkül helyre jövök-e?

Harminchét évesen már nem kívánkozik az ember kés alá.

– Bármit megteszek, hogy elkerüljem az operációt. Furcsa érzések keringenek bennem, mert miután 2017-ben Fehérvárra kerültem, rögtön súlyos térdsérülést szenvedtem, most pedig a pálya széléről kell búcsút intenem.

Tehát beszélhetünk arról, amit már egy ideje tudunk?

– Igen. Bár csapatot még ne kérdezzen, amíg nincs meg a hivatalos bejelentés az új klubomnál, addig babonából sem árulom el, hol folytatom. Maradjunk annyiban, hogy nem Mosonmagyaróváron – ahogy azt többen tudni vélik.

Én is hallottam egy s mást…

– Tudom, de egyelőre elégedjen meg azzal, hogy jövőre már nem az Albában játszom.

Rendben.

– Nézze, rám egyáltalán nem jellemző, hogy ugrálnék, a Hypóban például 11 évet húztam le. Ausztria a mai napig második otthonomnak számít. Azért jöttem el onnan, mert nem volt választásom az egyesületnél uralkodó pénzügyi problémák miatt. Nagybányáról sem jóvoltamból távoztam, Vácon pedig jött a fiatalítás, ott meg az elképzelésekbe nem fértem már bele.

Nem marasztalta az Alba?

– Dehogynem! Sőt, már szezon közben arról faggattak, hogy maradok-e még egy idényt? Be kell vallanom, januárban még úgy voltam, nem akarok még egy évet kézilabdázni. Addig-addig hezitáltam, amíg szerződtettek a helyemre egy francia szélsőt.

Már azt hittem, hogy anyai örömök elé néz.

– Hát, a baba-projekt ismét kitolódott egy évvel (nevet).

Nem fél, hogy egyszer megbánja ezt a sok halogatást?

– Eláruljak egy titkot? Képtelen vagyok egyszerre több dologra koncentrálni. A család és az élsport – egyszerre – nekem nem fér össze, mert ahogy anyaként, úgy a pályán is tökéleteset akarok nyújtani.

Pedig volt már ilyenre példa a történelemben.

– Tudom, és le a kalappal azon szülők előtt, akik két edzés között ellátják a feladatukat otthon. A másik, hogy még nem éreztem elérkezettnek az időt. Erre február körül jöttem rá. Sokat beszélgettem a családommal a gyerekvállalásról, a férjemmel nem kellett, ő ismer. Amint látta, hogy elbizonytalanodtam, azonnal tudta, még nem köszöntem el végleg a kézilabdázástól.

Két szék közül akár a pad alá is eshetett volna.

– Nem olyan fából faragtak, de azért bevallom, amikor a menedzserem hívott, hogy Magyarországon az élvonalból érdeklődnek irántam, hevesebben vert a szívem.

Győztes mentalitás.

– Egy igazi harcos vagyok, a lehetetlen nem létezik a szótáramban. Persze, az egészség fontos, hallgatni kell arra, amit a testünk mond – ez nálam sincs másként. Amíg a tűz ég bennem, addig pályán leszek. Amíg minden gólomnak úgy örülök, mintha a vb-döntőben dobtam volna, addig játszani fogok. Sokan meglepődnek, de szeretek edzeni, imádom az öltöző illatát, a meccsek előtti adrenalint, örülök, hogy a társakkal együtt küzdhetek. Nem rossz az én koromban, ugye?

De nem ám! Sokat tanulhatnak öntől a fiatalok. Amúgy mi a véleménye a magyar tehetségekről? Elégedett?

– Én más vagyok, magasabb hőfokon égek. Volt, hogy bemelegítés közben rá kellett szólni a csapattársaimra, hogy vegyék komolyabban a feladatot. Lehet, hogy az ő olvasatukban nem csináltak semmi rosszat, csak nevettek, mosolyogtak, de nekem hiányzott az elszántság belőlük, pedig el sem kezdődött még a mérkőzés. A származásomat nem tagadhatom le, és azt sem, milyen családból jöttem. Tizenkét éves voltam, amikor elvesztettem édesapámat, sokat anyáskodtam az öcsém felett, talán ebből fakad az, hogy a parketten is mindig vezérszerepet akarok betölteni.

Nehéz lesz elköszönni?

– Nagyon. Lesz ugyan egy évzárónk a csapattal, de a lányoktól külön is el szeretnék búcsúzni egy közös vacsorán.