Nem érdemtelenül kapott magas kitüntetést

Rácz Lajos aktív birkózóként 1976-ban, a montreali olimpián – 24 évesen – 5. helyet ért el a kötöttfogású 52 kilogrammosok között, majd rá egy évre a súlycsoport Európa-bajnoka volt Törökországban. Ezt követően 1979-ben San Diegóban felállt a világbajnoki dobogó tetejére, majd a moszkvai olimpia döntőjébe jutott, ahol második lett, valamint 1983-ban második Európa-bajnoki címét is megnyerte. A versenyzést követően edzősködésbe kezdett a felnőttválogatottnál, valamint a Szondi SE-nél.

Számított az elismerésre?

– Számomra is nagyon nagy meglepetés volt, hogy két évvel a nyugdíjazásom után eszébe jutottam valakinek, vagy valakiknek.

A birkózásban különösen fontosak az akarati tényezők és a szorgalom, kellett önt valaha is a munkára ösztökélni?

– 1962-ben kezdtem el, nem voltam tízéves, amikor Csepelre kerültem hasonló korú gyerekek közé, és ott szinte játszva tanultuk a birkózás alapjait. Olyan szeretettel, odafigyeléssel foglalkoztak velünk, hogy ilyen közösségben jól érezhettük magunkat.

Majd Fehérvárra került, ez, mint később kiderült, meghatározta az életét.

– Nem nagy örömmel jöttem Fehérvárra, de miután megismertem a feleségemet, onnantól kezdve számomra már csak ez a város létezett, miközben nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki edzőmmel, Tombor Istvánnal. Második apámnak tekintettem, így nem volt nehéz a fővárosi közegtől elszakadni, és itt folytatni az életet.

Tombor István mellett vált igazán ismertté, ő gardírozta, sokat köszönhet egykori mesterének.

– Nagyon jó kapcsolatot tudtunk kialakítani a munkában, illetve emberileg nagyon hasonlóak voltunk. A birkózást mindketten imádtuk, számtalan új dolgot próbáltunk kitalálni.

Az olimpiai aranyon kívül szinte mindent megnyert, teljesnek érzi pályafutását?

– Hihetetlenül sajnálom, hogy nem lettem első. Azt hiszem, hogy a magyar társadalom úgy is van beállva, hogy csak az arany számít. Az ember, ahogy idősödik, már érzi, hogy az ezüstnek is van értéke. Törött ujjal sikerült elérnem – ezt kevesen tudják – az utolsó másfél hétben mindenki titkolódzott, nehogy kiderüljön. Az edzéseket hatalmas fájdalom kísérte, nemegyszer sírtam el magam, amikor ráestem a kezemre. A döntőben, mikor kiderült, hogy nem lettem olimpiai bajnok, az összes fájdalom rám szakadt.

Milyennek ítéli edzői munkásságát?

– Sikeresnek mondható, úgy Székesfehérváron, mint a kötöttfogású válogatott mellett. 1989–93-ig, amíg a válogatott szakági edzője voltam, született világbajnoki és két olimpiai bajnoki címünk, és számtalan világversenyről hoztunk érmeket. Azt hiszem, kimagasló csúcsa volt ez a pályámnak. Próbáltam az évek folyamán összegyűjtött tapasztalataimat átadni a versenyzőknek itt Székesfehérváron, amit Tombor István elkezdett, azt folytattuk tovább az edzőtársaimmal. Büszke vagyok arra, hogy junior világbajnokom és felnőtt Európa-bajnokom lett, és örültem, hogy sok kisgyereket megtanítottunk birkózni.

El lehet egyáltalán szakadni a sportágtól?

– Nem. Ez a közeg olyan, hogy ilyen idősen is van mire támaszkodni.

Mivel foglalkozik manapság?

– A hétköznapokon próbálom pótolni azokat a hosszú évek alatt elmulasztott dolgokat, amit a birkózás érdekében a családomtól elvett időben tehettem volna. Amíg én birkóztam, a feleségem tartotta a frontot. Köszönet érte.