Török-Ilyés László dunaújvárosi születésű ultrafutó mesélt a sport szabadságáról

A civilben pedagógusként dolgozó ultrasportolóval az újvárosi indulásról, a futóéletformáról és számos legendás versenyről is beszélgettünk.

A hazai ultrafutóelit tagja, számos kiváló eredménnyel. Egy korábbi interjúban említette, hogy tizenhárom éves dunaújvárosi diákként már a triatlon mellett döntött.

– Nem vagyok elit ultrafutó, legfeljebb egy lelkes amatőr. A mai magyar ,,menők” mind 240 kilométer feletti, 24 órás eredménnyel rendelkeznek, az én legjobb eredményem ezt messze ,,alulmúlja”, „mindössze” 221 kilométer. Fiatal dunaújvárosi sportolóként sokan terelgettek az úton. Kajakosedzőim, Czere József, Géri Géza és Hubikné Tarján Éva voltak az elsők. Amikor triatlonra váltottam, az akkori Acélszív Triatlon Klub tagjaként versenyeztem, ahol Tápai József igyekezett sokat segíteni, hogy beletanuljak az új sportágba. Triatlonosedzőim a DAC-os Paszternák Laci bácsi és Kovács József úszóedző voltak, nekik nagyon sokat köszönhetek. Az akkori otthoni triatlonklub inkább csak baráti szerveződés volt, néha edzettünk együtt, de nem voltak vezetett edzések, hanem mindenki saját magának gondolta ki az edzéstervét. Dunaújvárosban egyébként nagyon jók a lehetőségek az edzéshez. Olcsó az uszoda, nem túl forgalmasak az utak, a környező területeken rengeteg olyan mezőgazdasági út van, ahol adottak a lehetőségek a hosszabb futásokhoz, nem kell körözgetni. A Sikló és a többi emelkedő jó lehetőség, hogy a hegyekre is készülhessen az ember.

Mikor döntött az ultratávok mellett?

– Amikor megszülettek a gyerekek, már nem volt elég idő a tervszerű felkészülésre, ezért úgy gondoltam, javulni már nem fogok ironman távon. Ekkor jött a képbe az ultra, ami újdonság volt, nem csináltam előtte ilyet, nagyon piszkálta a fantáziám. Ráadásul minél hosszabb egy táv, annál inkább lehet érvényesülni a kevésbé sportágspecifikus munkával is. Az ultránál sokat számított az ironmanes tapasztalat, az edzettséget pedig azzal tudtam pótolni, hogy reggel elbringáztam munkába – ez 30–70 kilométert jelentett reggelente. Aztán a munkahelyemen egész nap talpon voltam, jöttem, mentem, pakoltam. Az ebédszünetben kimentem futni, este pedig hazabringáztam – néha ilyenkor is direkt kerülővel, ezzel megint gyűlt a kalapba minimum 30 vagy akár 70-80 kilométer is. Egy idő után aztán az egyik irányba futottam, a másikba bringáztam a munkahelyemre, télen pedig oda-vissza futva jártam. Ilyen előzményekkel vágtam bele az első ultrámba, egy dupla ironman versenybe Bonyhádon (dupla ironman: 7,6 kilométer úszás, 360 kilométer bringa, 84 kilométer futás). A kerékpárról még tizenkettedik helyen szálltam le, igyekeztem olyan spórolósan tekerni, ahogy csak tudtam. Emlékszem, az utolsó biciklis körben végig az járt a fejemben, hogy ,,Úristen, még 84 kilométer futás van vissza! Ha rosszul jön ki a lépés, az több idő, mint ami egy sima ironman versenyhez kell!” Aztán szerencsére jól jött ki a lépés, vitt a lábam, pályacsúcsot futottam a versenyen, a tizenkettedik helyről sikerült felkocognom a negyedikre!

A tavalyi belfasti 24 órás világbajnokságon válogatottként sporttörténelmi sikert értek el a csapat negyedik hellyel. A csapattársak és a szövetség is kiemelte, hogy egyéni versenyét feladva segítette a csapatot.

– A tavalyi belfasti verseny a csapatban elért negyedik hely ellenére kudarc volt a számomra. Egy nagyon jól sikerült alapozás után márciusban kiderült, hogy gerincsérvem van, emiatt pedig egy hónapig nem futhattam egy métert sem. Mikor először el tudtam menni a gyerekekkel sétálni a Dunához – alig 300 méter a házunktól –, nem nagyon hittem el, hogy még az életben valaha újra fogok futni. Minden lépés pokoli fájdalommal járt, aki ismeri, az tudja, mivel jár ez a betegség. Április közepén jutottam el oda újra, hogy hetente háromszor ki tudtam menni húsz percre kocogni. A világbajnokság július elején volt. Mivel már volt repülőjegyem, és be voltam nevezve, elutaztam, lesz ami lesz alapon. 200 kilométert sikerült összefutni, de közben végig szenvedtem, nem voltam ott fejben. Az utolsó négy órára aztán visszatért a futókám, a későbbi győztes japán versenyzővel futottunk együtt nagyjából két órát. A végén a magyar csapat vezetése megkért, hogy kísérjem az utolsó másfél órában az egyik futónkat, aki az abszolút versenyben az első tízben végzett. Nagyon készen volt, nem tudott egyenesen menni, így ésszerű döntésnek tűnt, hogy az én nagyjából nyolcvanadik helyemet beáldozzuk egy jobb futó jobb helyezéséért, és ezzel a csapat jobb eredményéért. A csapat valójában nélkülem is jó eredményt ért volna el, hiszen három futónk is fantasztikus eredményt ért el a versenyen.

Idén tavasszal rajthoz állhatott Japánban is, a Spartathlonhoz hasonló elismertségnek örvendő Sakura Michi Nature Runon. Milyen élményekkel tért haza?

– A Sakura Michi Nature Run egy nagy álom volt a számomra. Egyáltalán, eljutni Japánba, már gyermekkorom óta álmodoztam erről. A verseny sajnos nem sikerült, mert – a változatosság kedvéért – tüdőgyulladást kaptam előtte egy hónappal. Így 165 kilométernél kizártak a versenyből, túl lassú voltam. Utána sokáig mérgelődtem magamban, vajon mit csinálhattam volna máshogy, hogy gyorsabban haladjak – de azt hiszem, nem tehettem volna semmit. A japán szervezők lelkesedése, a futók felé mutatott tisztelete, egyáltalán a japánok hozzáállása nagyon más világ. Hihetetlen élmény, kultúrsokk, mintha egy másik bolygón járna az ember. A verseny előtt az egyik szervező, Ogo-San birtokán laktunk mi, külföldi versenyzők. Európából öt, Kanadából és Ausztráliából egy-egy futó került be az indulók közé – a versenyre a megelőző versenyeken elért eredmények alapján lehet indulni. Összesen száznegyven indulót válogatnak ki, ennek a létszámnak maximum tizenöt százaléka lehet külföldi, az öt európai és az egy-egy ausztrál és kanadai versenyzőn kívül a többi ,,nem japán” futó mind ázsiai származású volt.

Háromszoros Spartathlon-teljesítő, ám még ennek az ultráján, azaz dupla versenyén rajthoz állt ezen az őszön. Spartathlon oda-vissza. Milyen felkészülést igényelt mindez fizikailag és mentálisan, szellemileg?

– A Spartathlonon egy Pheiddipides nevű athéni futár útjára emlékezünk, aki Athénból elfutott Spártába segítséget kérni a perzsák elleni háborúhoz, majd visszafutott Athénba a spártaiak válaszával. Sokszor eszembe jutott, hogy mi miért csak az egyik irányba futunk, ha az eredeti futás oda-vissza zajlott. Itt volt a remek alkalom, hogy belevágjak ebbe az útba. Mentális felkészülésként igyekszem gondolatban végigmenni a pályán, elképzelni, hol mit látok, hol mit kell majd csinálnom – egy ilyen hosszú verseny alatt akad tennivaló bőven a futáson kívül is. Sajnos idén az Authentic Pheiddipides Run sem jött össze, bár itt sok minden közbejött. A saját butaságom, hogy nem vittem elég esőruhát, és meleg váltóruhát, amit a nagyobb frissítőpontokra kiküldhettem volna előre. A frissítőpontok nagyon sok helyen hiányoztak, mert a szakadó esőben a pontot felügyelő rendezők egyszerűen összecsomagoltak, és hazamentek. Az is rontotta a sikeres teljesítés esélyét, hogy a szervezők néha más pontra vitték ki az előreküldött csomagjainkat, mint ahová kértük. Így például hiába számoltam ki, hogy hová küldjem a fejlámpám és a láthatósági mellényem, hogy még világosban megkapjam azokat, ők 10 kilométerrel arrébb tették le a kért holmit egy másik pontra, ahová pedig már csak teljes sötétségben értem oda, egy olyan úton, ahol padka nem volt, csak rengeteg kamion, busz, teher- és személyautó. A harmadik tényező az időjárás volt, bár erről senki nem tehetett. A verseny első három napjában szakadt az eső, később a hegyekben hóvihart is kaptunk. Volt olyan út, amin egy körülbelül 30 méter széles, térdig érő vízátfolyást kellett keresztezni, ehhez jött még a váratlan hideg. 170 kilométernél átgondoltam a dolgot, és oda lyukadtam ki, hogy vár otthon a három gyerekem és a feleségem, ami fontosabb, mint amatőrként végigfutni egy versenyt, akár dobogós helyen végezve.

Civilben testnevelés–biológia tanár, háromgyermekes édesapa. Miként fér ebbe bele a heti minimum száz kilométeres edzés, illetve a versenyzés?

– Az edzéseimet iskolaidőben igyekszem a lyukas óráimra időzíteni, vagy arra az időre, ami az én utolsó órám, és a gyerekek napközijének, ovis foglalkozásának a vége között van. Nem sok, de ez van, úgyhogy ezt kell beosztani. Mellette igyekszem a tesiórákon együtt mozogni a diákjaimmal. A hosszabb futásokat a hétvégéken tudom megoldani, ilyenkor 30–80 kilométer közötti távokat futok, futunk. Igyekszem úgy megoldani az edzéseket, hogy ne vegyenek el sok időt a családtól. Ez sajnos nem mindig sikerül. Sajnos a hazai és nemzetközi versenyek is egyre drágábbak, így csak azokra a versenyekre utazom el, amelyek valamiért nagyon piszkálják a fantáziámat.

Mit adott, illetve ad önnek a futás, a sport?

– Szabadságot, sikerélményt, kizökkenést a mindennapi mókuskerékből. Rengeteg szépséget, amikor a természetben futok.

Az utóbbi években minek köszönhető az ultratávok robbanásszerű népszerűsége?

– Ezekben a sportágakban akkor is sikeresnek érezheti magát az ember, ha későn kezd sportolni, még jelentős sportmúlt nélkül is. Hétről hétre, hónapról hónapra érezheti, ahogy fejlődik, egyre hosszabb távokat tud leküzdeni, ahogy egyre feszegeti a határait. Az ultrákra ez ráadásul fokozottan igaz. Ötvenévesen a gyorsaság már kevésbé fejleszthető, az állóképesség viszont igen. Aki beleteszi a munkát, akár idősebb korban is lehet sikeres ultratávokon. Jó példa erre Szabó Zoltán, a dunaújvárosi kórház belgyógyász főorvosa, aki ötvenévesen kezdett futni úgy, hogy előtte erős dohányos volt, aztán pár év befektetett munka után futott egy szép eredményt a Spartathlonon.