Rétegekben oldott, áttetsző valóság – Agárdi Lajos festő-művésztanár készülő képein a táj csak ürügy

Nem tősgyökeres fehérvári, Hajdúszoboszlóról jött Agárdi Lajos, aki itt is és ott is él. Mint meséli, megfogta a székesfehérvári miliő, nyüzsgés, hangulat és élet, ezért itt ragadt. A festés gyermekkora óta az élete része, s mindezek mellett tanít is: művészeti tantárgyakat, jelenleg a Kápolnásnyéki Vörösmarty Mihály Általános Iskola és Gimnázium vizuális kultúra tanára. De ő amolyan „háromlábú szék”, mondja, merthogy a pénzügyi világban is megtalálta azt a kreativitást, amely alapvetés az életében.

– Nem baj, ha az ember sok mindennel foglalkozik, ha megtalálja benne az egységet. És én megtaláltam. Az alkotó szemlélet az, ami a vállalkozásban, a festésben és a tanításban is fontos számomra – árulja el. A falakon saját festményei láthatók, melyek közt felfedezhetők Fehérvár ismert helyszínei: a Csúcsos-hegyről levezető kanyargó lépcsősor, a belvárosi templomok elegáns tornyai, de a balatoni hangulatok, tájegységek, városok is helyet kapnak vásznain. Egy valami közös bennük – azon túl, hogy robbanó színei, texturált anyaghasználata adja stílusa javát -, mégpedig az, hogy egyiken sincs ember. Ettől még élettel teli helyszíneket látunk, amelyek összekapcsolják a festői hangulatot a néző belső világával.

– A képek mögött érzések, hangulatok vannak. Maga a táj csak ürügy. A képeknek a játékossága, az anyag lehetőségeinek a kibontása az, ami elsősorban inspirál. A képeimen nincs figura, maga a néző az, aki belakhatja a képet. Éppen ezért a festmények sem konkrét időpontokhoz vannak kötve. A néző hozzárakhatja a saját élményeit, érzéseit, beleélheti magát a képekbe. Ezért is, valamennyire időtlenek a képek.

A festői szemléletmód, illetve világlátás már kicsi gyerekkorától kezdve kíséri őt, ezért is ment a Nyíregyházi Főiskola rajztanszékére tanulni. Itt szerette meg a tanítást, amely azóta is része az életének, meséli. Ahogy azt is: Fehérváron volt már kiállítása a Zentai úti Általános Iskolában, a József Attila Kollégiumban és egy kávézóban is lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Legutóbb pedig az evangélikus egyház galériájában nyílt tárlata.

– Egyszerre több képen dolgozom, s ahogy látható, legtöbbször - nem mindig, de legtöbbször - vízszintesen festek – mondja, s mutatja is készülő vásznait. A Püspöki Palota körvonalai az asztalra fektetett képen alakulnak, egy másik, balatoni tájkép pedig az állványon várja a folytatást. – Egyszerre használok teljesen lazúros festésmódot és dolgozom közben sűrű anyaggal is. A híg festőszerrel átoldott festéket viszem fel, majd újságpapírral visszaszedem. Csorog a festék rajta, ezért is fontos, hogy vízszintesen legyen a vászon – magyarázza és szinte látszik is, ahogy alkotás közben úszik a kép ebben az oldott festékben. – Ezt kombinálom tehát a sűrű festésmóddal. Azért szeretem az olajfestést, mert végtelen sok lehetőséget ad! A teljesen tömör, robosztus festésmódtól az áttetsző rétegekig minden elérhető vele. Azért is festek egyszerre több mindent, mert amíg az egyik szárad, addig nyúlok a következő képhez, majd megint előveszem az előzőt, rámegyek egy réteggel. Néhol sejtelmesen áttűnik az alatta levő réteg vagy éppen a híg lazúros festés a kép megszáradt mélyedéseibe ragad. Sokkal gazdagabb színhatásokat, komplexebb, frissebb látványt tudok így elérni – árulja el a művész. Akinek Székesfehérvár ma már épp olyan ihletadó közeg, mint Hajdúszoboszló. Hozta magával a víz üde kékségét, a nap tükrös sárgáját és ehhez adta hozzá az ezeréves történelem és a nagyvárosi nyüzsgés pazar keverékét.