„Egy vidéki színháznál nem feltétlenül a szakmai sikerek az elsődlegesek” – Czukor Balázs rendezővel beszélgettünk

Több mint egy évtizeden át szabadúszó voltál, hogy viselted ezt a létformát?

Szerencsére sokfelé hívtak, több vidéki és budapesti színháznál megfordultam. Rendeztem a főváros mellett Nyíregyházán, Szombathelyen, Pécsett, Tatabányán is. Nagyjából körbejártam az országot. Készítettem ifjúsági, nagyszínpadi és stúdióelőadásokat, és többet ezek közül írtam is. Azért abban volt nehézség, hogy például egy pénteki szombathelyi premier után, kedden már Pécsett volt olvasópróbám. Nem bánom ezeket az éveket, mert azáltal, hogy ennyi helyen megfordultam, beleláttam a különböző vidéki színházak működésébe, így lett egy képem arról, hogy milyen a mostani színházi élet, főként a vidéki városokban.

Említetted, hogy számos nagyvárosban dolgoztál: milyennek látod a fehérvári színházat?

Nagyon jó adottságokkal rendelkezik. Jó a társulat, és úgy látom, hogy a színészek próbálnak egymásra figyelni és csapatként együttműködni. Ugyanez jellemzi a háttérdolgozókat is. A társulaton belül van egyfajta összetartás, ami nagy erény. Alapvetően minden adott ahhoz, hogy nagyon színvonalas előadásokat lehessen létrehozni, és úgy látom, hogy a városvezetés is különös figyelmet szentel a színháznak. Sajnálatos, hogy nemrég több színész távozott a társulattól, és nem is akármilyen színészek. Azt hiszem emellett nehéz elmennie a társulatnak, ez erős nyomot hagy.

Hogy érzed magad Fehérváron?

Mivel még csak néhány hónapja vagyok itt, egyelőre keveset tudok a városról. Számomra fontos a lokalitás, örömmel töltene el, ha a jövőben tudnék olyan előadásokat készíteni, melyek valamilyen módon kapcsolódnak a város jelenéhez. Amikor Szombathelyre szerződtem, a Gátak és gátlások című előadást civil szereplők bevonásával, szombathelyiek írásaiból készítettem, szülés és születés témakörben. Elmentem a kórház szülészeti osztályára, hosszan beszélgettem szülész orvosokkal, egy hölggyel, aki a koraszülött csecsemőkre vigyázott, és találkoztam olyan bábával, aki Szombathelyen él. Ráadásul minden előadás után tartottunk közönségtalálkozót, melyeken magam is részt vettem. Igazán mély beszélgetések voltak ezek. Jó volt látni, hogy egy színházi előadás apropóján születhettek ezek a beszélgetések. Azáltal, hogy az előadást elkészítettem, sokkal közelebb kerültem a városhoz. Több, hasonló előadást lehetne készíteni Székesfehérváron is, szerintem lenne rá igény.

S ha igény van, lehetőség is van, hiszen az idei évadtól már a társulat tagjaként vagy jelen a Vörösmarty Színházban. 

Nagy öröm, hogy a Vörösmarty Színház rendezője és a művészeti tanács tagja lehetek. Alapvetően csapatjátékos vagyok, szeretek közösen gondolkozni, közösségben fejlődni, mivel a kollégáimra társként, alkotóként, nem végrehajtóként tekintek. Olyan ez, mint egy jó csapatmunka: minél jobban tudunk együtt dolgozni, annál magasabb színvonalú előadásokat tudunk létrehozni. Egy vidéki színháznál nem feltétlenül a szakmai sikerek az elsődlegesek, mivel a budapesti színházak ebben előnyt élveznek, hanem a folyamatos fejlődés szakmailag és emberileg, hogy évek után is egymás szemébe tudjunk nézni, hogy valódi társulatként tudjunk működni.

Milyen feladatok várnak rád a jelenlegi évadban?

Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjével kezdem az évadot. Megtisztelő feladat, és nagy kihívás, hogy Vörösmarty legismertebb drámáját a róla elnevezett színházban rendezhetem. Izgatottan várom a próbákat, sok ötletem van, sok mindent ki szeretnék próbálni. A próbafolyamatot december 19-én kezdjük, ami próbakezdés szempontjából nem a legszerencsésebb időszak az ünnepek miatt, a bemutató pedig február 3-án lesz. Elég kevés időt kaptunk a próbaidőszakra, ezért novemberben megtartottuk az olvasópróbát, hogy a színészek korábban elkezdjék tanulni a szöveget. A Csongor és Tünde egy nagyon szép, de nehéz anyag. A másik előadás pedig a Ne most, drágám! című bohózat. Egymást követi majd a két produkció, az egyik a stúdióban, a másik a nagyszínpadon. Örülök, hogy mindkét helyen kaptam lehetőséget.

A Csongor és Tünde kapcsán korábban úgy fogalmaztál: egy befogadható előadás létrehozása a cél.

Mindig próbálom szem előtt tartani, hogy mindenki számára érthetőek, befogadhatóak legyenek az előadások, amiket rendezek. Ez nem jelenti a kiválasztott anyag lebutítását, csak egyfajta figyelmet, hogy az előadás minden nézőnek szóljon. A Csongor és Tünde azért is különösen nehéz anyag, mert nem egy klasszikus értelemben vett színdarab. Gyönyörű versekből, képekből áll, erős szimbolikával, de több drámai eseménynek nincs következménye a színdarabban, a szövegek pedig több ponton első hallásra nehezen foghatók fel. Nehéz előkészületi munkán vagyok túl, ugyanis nem én választottam a színdarabot, és számomra mindig fontos, hogy személyes közlendőm legyen a darabbal, hogy megtaláljam, hogy miért érdemes az adott színdarabot eljátszani. Úgy hiszem sikerült valamit kitalálnom, ami miatt érdemes pont most eljátszani a Csongor és Tündét. 

Korábbi interjúkban introvertált emberként jellemezted magad. Ez hogy fér össze a rendezéssel? Hiszen ott a munkafolyamatok motorjának kell lenned.

Szerintem teljesen összefér. Színészként jelentett ez inkább problémát, de mióta nem játszom színpadon, ennek már több mint tíz éve, sokat változott az elmúlt években az introvertáltsághoz fűződő viszonyom. Az intuíciókra való hallgatás sokkal dominánsabb lett. Szeretem, hogy a munkám olyan, ahol van egy előkészületi fázis, amiben visszavonulhatok, és mire a próbákra kerül sor, addigra már jólesik közösségben dolgozni. Az utóbbi években valahogy magabiztosabb lettem, mert sok olyan előadást rendeztem, aminek az eredménye örömmel töltött el. Szeretem a munkám, minden nehézségével együtt, és örömmel tölt el, ha jó a végeredmény. Az introvertáltság persze megmaradt, de most már jobban meg tudom élni.

A rendezői lét nyitottabbá tett?

Abszolút. A rendezés jóval közelebb áll hozzám, mint a színpadi színészet. Szeretek komplex dolgokon gondolkozni, és kihívással tölt el, ha van rajtam felelősség. Van bennem egy pásztorkutya, aki mindig arra figyel, hogy a nyáj minden tagja meglegyen, és ha szükséges tereli őket.

Mi vezetett odáig, hogy a színpadi színészetet végül magad mögött hagytad?

Amikor elkezdtem rendezni, egész egyszerűen azt éreztem, hogy sokkal önazonosabb vagyok, és nem utolsó sorban jóval nagyobb örömet okozott. Színészként ha jól eljátszottam egy szerepet, nem éreztem soha hasonló örömet, mint mikor egy rendezés jól sikerült. Rendezőként nagy előny, hogy sok főszerepet eljátszhattam, így elég jól ismerem, hogy min megy át egy színész a próbafolyamat alatt. 

Mit olyat ad számodra a rendezés, amit színészként nem tudtál megélni?

Például azt, hogy ha szabad kezet kapok, akkor én választom azokat a történeteket, amelyeket el szeretnék mesélni. Szeretem, hogy a rendezés egy olyasfajta felelősséggel jár, hogy nagy részt rajtam múlik, hogy az előadás jól működik vagy sem.

Az első fehérvári rendezésed a Nem félünk a farkastól, ami egy konfliktusokkal teli, nehéz témát feldolgozó előadás. Ennek kapcsán jutott eszembe egy mondás, miszerint „a színház nem azért van, hogy mindig jól szórakozzunk”. 

Manapság már rengeteg csatornát lehet találni, ha valaki pusztán csak szórakozni akar. Ott van az internet, a tévé, a mozi, a sportesemények, amik a szórakozásra való igényt kielégítik. Az elmúlt években tény, hogy a jegybevételek miatt sok vidéki színház műsorában dominánsabb lett a könnyed szórakoztatás, de szerintem lehet olyan anyagokat is találni, amiben megjelenik a humor, az önirónia, de tartalom is párosul mellé. Az, hogy egy előadás által egy közösségi élménynek a részesei lehetünk, számomra elsődlegesebb, mint a siker vagy a puszta szórakoztatás. 

Hogy látod, napjainkban merre tart színház, a színjátszás világa?

Szerintem változáson fog keresztülmenni a színház, főként azért, mert a különböző kommunikációs csatornák térnyerése nagyon idegenné tette a világunkat. Bízom benne, hogy ebben a mostani, bizonytalan időszakban a színházaknak és a társulatoknak közösségformáló ereje lesz, ami nem elválasztja az embereket egymástól, hanem összeköti, és talán ehhez színházi alkotóként én is hozzá tudok majd valamit tenni.

Lépjünk el egy kicsit a színháztól, és beszéljünk arról, mit jelent számodra a buddhizmus.

Erről akár holnap reggelig beszélgethetnénk. Az alkotásban, és a munkatársakkal való viszonyban nekem nagyon jó támpont a buddhizmus, mindig vissza tudok térni tanításokhoz, ha nehezebb időszakomat élem. Alkotóként sok inspirációt nyertem belőle, mivel Buddha tanításaiban főként a szenvedéstől való megszabadulásra fekteti a hangsúlyt, ami sok szempontból összecseng sok drámai szituációval. Hamarosan elvégzem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, már csak a diplomamunkát kell megírnom. Jóval figyelmesebb lettem, mióta a buddhizmussal foglalkozom. Próbálom szem előtt tartani például a nem ártás elvét. Erre különös figyelmet fordítok munka közben, hogy ne lépjek át olyan határokat, ami valamelyik kollégámat sértené. És érdekes módon Buddha tanításai által több mindent megértettem a keresztény tanokból.