„Ez nem a kötelező Petőfi, amitől minden diák ásít egyet”

Az első sorban ülőktől olykor csupán egy levegővételnyire zajlottak az események, amikor Seregélyesre érkezett a Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Drámai Színház közös produkciója. A helység kalapácsát, Petőfi Sándor falusi eposzát vitte színre közös előadásában a két társulat.

A háborús helyzet okán a társulat immár fél éve a Nemzeti Színház pártfogásában működik és alkot. A két teátrumot a közös célok mellett a fővárosi színház főigazgatója személye, Vidnyánszky Attila is összeköti, hiszen ő alapította meg immáron három évtizede a beregszászi magyar társulatot. Az összefüggések sorának itt még nincs vége, ugyanis a Seregélyesi Művelődési Házban bemutatott darab rendezése is Vidnyánszky nevéhez köthető. Fia, ifjabb Vidnyánszky Attila pedig Petőfi bőrébe bújva nyújtott nehezen felejthető alakítást.

A darab első perceiben tovább bővült a szereplőgárda, no persze nem tartalékos színészekkel – hanem a közönség egyes tagjaival, akik hosszabb-rövidebb ideig maguk is a produkció részeseivé válhattak kisebb-nagyobb feladatok, szerepek teljesítésével. Különös szerencsének is mondható, hogy az első sorokban többnyire gyerekek foglaltak helyet, akik az első meglepődés, megszeppenés után örömmel vállalták a megbízatást. Volt, akinek a színpad előtt álló hangfalat adták az ölébe, jobban mondva a kezébe, ugyanis a szerkezet méretéből adódóan fel kellett pattanni a kényelmes székből a feladat elvégzéséhez. Szóval volt, aki percekig a hangfalért felelt. Egy másik, szintén az első sorban helyet foglaló fiatalember már ennél is komolyabb szerepet kapott: a kezébe adott projektor – melyet eleinte a feje fölött kellett tartania – a darab több pontján működésbe lépett.

Ugyanezen elv mentén került a közönség soraiba egy szódásszifon – melynek tartalma nem egyszer a közönségen (is) landolt – és egy fegyver, mely az előadás során nem burkolózott illedelmes csendbe. A darab egy pontján ugyancsak a közönség soraiból került ki a Petőfi öccsét, Istvánt megjelenítő szereplő, kinek egy aprócska szöveges szerep jutott. A darab sikeréhez ily módon talán a közönség is hozzájárulhatott.

Petőfi eposzának sokak által ismert alakjai már nevükből adódóan mosolyt csalnak az arcokra. Az elbeszélés legfőbb helyszínéül szolgáló kocsmában megjelenik a szemérmetes tulajdonos, Erzsók és a lágyszívű kántor, ki gyengéd érzelmeivel ostromolja a tekintélyes bájakkal megáldott asszonyt. Feltűnik Harangláb, Bagarja és Fejenagy, a helyi kovács, kinek féltékenységgel teli dühe tettlegességig fajul, látva a kántor udvarlását.

A kocsmában kitört verekedés jelenete – némi áthallással – erőteljes párhuzamba állítható a beregszászi színház társulatának otthonát sújtó háborúval. Az áthallások egyértelműek, a fájdalom és a bizonytalanság érzésének jelenléte keveredik az olykor vicces, csipkelődő nyelvi humorral. A háttérben vetített fekete-fehér vetített képek a nézők elé tárják a Petőfi életében is fontos állomásokként megjelenő Ungvár, Beregszász és Szatmár korabeli képeit, olykor a pusztítás maradványait.