Múzeum mutatja be a magyar halászat történetét Sáregresen

A lyukas fenekű vékával is lehet halat fogni! – Amikor a Dunán megjött a májusi zöld­ár, a halak kirohantak, és egy részük kint maradt az ártereken, a kubikgödrökben, a régi holtágakon. Ezeken a helyeken augusztusra összement a víz, és a fél falu gyerekcsapata halra vadászott – emlékezett vissza Lévai Ferenc saját, Ercsiben töltött gyermekkorára. – Kisfiam, menjetek le, és fogjatok egy etet halat, mondta volt az anyám. Egy etetre valót, vagyis amennyit megeszünk. Több nem kellett, hiszen nem volt hűtőszekrény, nem volt hova tenni az árut. Mindenki annyit fogott, amennyit meg­evett aznap.

Valamikor ezek voltak a legegyszerűbb eszközök: talicska, vesszővéka. Előfordultak valamennyi falusi háznál, ebben hordták a szenet, a krumplit, a terményt, mindent. Amikor a vesszővéka alja kirohadt, megkapták a gyerekek, mehettek vele tapogatni. A lyukas fenekű vékában az összekevert, -zagyvált vízben a hal oxigénhiányos állapotba került, nem találta a helyét. Kisvártatva akár kézzel is ki lehetett venni a vízben lévő vékából.

– Itt vannak a kézzel faragott parafák – mutatott rá egy hálóra Lévai. – A háló maga egy kerítés. Az alján ólmok vannak, azok tartották a fenéken, a tetején pedig úszók, ezek tartották a víz felszínén. Amikor még nem volt gyári, préselt parafa, akkor a nagy ártéri fűzfáknak csaptuk le a vastag héját, és télen, amikor ráért az ember, az öregek kifaragták, mi, gyerekek, reszelővel körülreszeltük. Amennyi éppen kellett egy-egy ütésbe, annyit tettünk bele, hogy a felszínen tudja tartani a hálót.

A vezérigazgató külön bemutatta a lócsontos kecét is. Az ilyen hálók A betű alakúak, az alján vannak a lócsontok. – Az öregek tudták, hogy hol vermelt el a hal télire – horpadásban, szakadásban, kotrásban –, odalottyantották be a kecét. A lócsontokat ugyanis nem vette észre a hal, amíg meg nem ütötte. Amikor pedig megütötte, beleugrott a tükörhálóba. Ha a csontok helyett láncokat húztak volna a fenéken, annak zörgésétől elriadt volna a hal, de a csontokétól nem, hiszen dögöket amúgy is vitt a víz.

– Az öreg rétisas azért van itt – mutatott egy preparátumra Lévai Ferenc –, mert egy jobb halásztanya körül mindig volt egy öreg rétisas. Tudni kell róla, nem igazán vadászni szeret, mint inkább enni. Nagyon szívesen megeszi a döglött pontyot, a kidobott halbelsőségeket meg bármi mást. Mindig volt a nyárfán, fönt 30-40 méteren. Megszokta az embereket, nem bántotta senki. Amikor nem voltunk ott, összeszedegette a hulladékot.

A legérdekesebb horgok közül nézzük a „kolompos” horgokat! – A Tiszán nemcsak azok halásztak, akik ebből éltek, hanem mindenki, aki a parton járt. Megtanulták, hogyan lehet egy kis furfanggal nagy halakat fogni. Látták, ha leszakadt egy iszappad, 6-8 méter mélyen eltűntek a tuskók, az ágak. Az ilyen részek tele voltak öreg harcsákkal, ám nem lehetett közéjük hagyományos halászeszközzel közelíteni. Kitalálták, hogyan lehetne őket megfogni – mondta Lévai Ferenc. – Látták, hogy augusztus körül, amikor már anyányiak a kiskacsák, bizony az öreg harcsák föl-följöttek, és lehúztak egyet-egyet. Ebből kiindulva fogtak egy kacsát, alákötöttek egy nagy horgot, a másik lábára tettek egy 15 méteres madzagot meg egy féltéglát, aztán bevitték a kacsát 6-7 méterre a parttól. A kötéldarabot kikötötték egy fához, és hozzákötöttek egy törött kolompot. Amikor a harcsa megunta, hogy csapkod fölötte az a kis szerencsétlen kacsa, följött érte, de vitte a horgot is. Amikor elfogyott a madzag vége, akkor jött a fűzfa, a harcsa saját magának bevágott. Amikor a kolomp szólt, tudta a juhász, a kondás, a gulyás, aki éppen kint volt, hogy harcsát fogott. Na, ez volt a kolompos horog.

A múzeum különleges, eredeti gyűjteményét – amelynek csak egy szeletéről szóltunk most – egy fotósorozat teszi teljessé. A Kossuth-díjas fotóművész, Kunkovács László halászatról szóló fényképei. – Ilyen embereket, ilyen eszközöket ma már nem lehet fotózni, pedig ezek csak 40-50 éves képek. Ez a magyar halászat története – fogalmazott Lévai Ferenc.