Nemere István, a kívülálló – Titkok és tabuk, a szent megszállott, legendás író

– Ki ez a morózus ember, aki így oldalról letámad? – pillant föl mosolyogva, tollal a kezében Nemere István. Régi ismerősként üdvözöljük egymást, a Hírlapban számos írásom jelent meg róla. – Valóban, magányosan jártam és járom a magam választotta utat. Az utamat. Soha nem éltem a fővárosban, mint a népszerű írók általában. Olyan témákhoz nyúltam, amikhez mások nem akartak vagy nem mertek.

A kíváncsiságod… – mormogom félhangosan, ahogy letelepszünk. Helyesel: mindig is érdekelték a titkok, sőt, a tabuk. És soha nem volt rest utánajárni a dolgoknak. És persze mindig meg is írta a maga verzióit. Ő az igazi Folytassa… sorozat! A szent megszállott, legendás író!

A Táncsics Mihály Általános Iskolában a pénteki gyermeknapot író-olvasó találkozóval zárták. A negyedikesek elolvasták Nemere István Lidércfény nyomozóiroda című ifjúsági regényét, és számos szempont szerint feldolgozták. Sőt, az ismert szerzőt iskolájukba invitálták: beszélgetésre, dedikálásra. Munkamódszeréről, de a kutyájáról is faggatták.

Sokat olvasott gyerekkorában, kedvenc írója Mikszáth Kálmán, s akárcsak a „jó palóc”, ő maga is történeteket mesél.

Varsói kalandjait követően Magyarországon a népi demokrácia titkosrendőrsége is hamarosan dossziét nyitott róla. Az ELTE-n könyvtárszakot végzett, 1975-ben informatikai diplomamunkája környezetvédelmi témával foglalkozott. Ekkor sikerült betörnie a folyóiratok, hetilapok és napilapok körébe, máig is dolgozik a sajtónak.

Első könyve 1974-ben, harmincéves korában jelent meg, egy Magyarországon játszódó krimi, A rémület irányítószáma című. Második könyvét 1977-ben, a harmadikat és a negyediket 1979-ben adták ki. Aztán máig tartó lendületet vett, és 1981 óta nem volt év, amikor ne jelentek volna meg Nemere-könyvek, és minden évben több.

– Kezdetben csak saját néven publikáltam – erősíti meg –, ifjúsági regényeket, krimiket, politikai kalandregényeket és főleg tudományos-fantasztikus könyveket. A legtöbben mindmáig sci-fi íróként ismernek és tartanak számon, holott már legalább húsz éve írok társadalmi-lélektani könyveket, sőt, női regényeket is. (Ő az az ember, akinek nemcsak „harminckét neve” volt.)

A hetvenes évek végén kezdődött nagy kalandja a tudomány határterületeivel, a rejtélyes jelenségekkel és emberi képességekkel. Erről szóló könyvei nagy port vertek fel, és tulajdonképpen ezek tették ismertté a nevét.

Soha nem dohányzott, nem ivott alkoholt, még kávét sem, nem ismer és nem is próbált ki soha semmilyen kábítószert. A munkamánia egyszerűen a génjeiben van. A „nagy testvér” által nyilvántartott dossziéjára a rendszerváltást követően ráírták, hogy „társadalmi veszélyessége megszűnt”. De nem szűnt meg a munkakedve… – teszi hozzá kikacsintva.

– Mi ez a számláló a honlapodon: 718? – szakítom félbe. – Mintha nem tudnád – igazítja meg szemüvegét. – Eddig megjelent könyveim számát mutatja. (Igen, hetesszáztizennyolc! Nem tévedés!)

Nemcsak a magyar irodalom területén mennyiségi rekorder, hanem eszperantó nyelven is. Úgy véli: a mennyiség nem megy feltétlenül a minőség rovására. Amennyiben könyveinek száma túlhaladja a 723-at, akkor átveszi a világrekordot az időközben már elhunyt angol Barbara Cartland-től, mint a legtöbb művet jegyző írótól.

Négy és fél évtizede jelennek meg regényei a legkülönbözőbb műfajokban – ahogy rákérdezek, úgy mondja, csak magyar nyelven legalább 12 millió kötete fogyott el –, viszont sem az írók, sem a tudományos közösség nem tekinti tagjának, mintha a Nemere név egyfajta szitokszó lenne. Hovatovább „világrekorderként” sem tagja a Magyar Írószövetségnek. Hetedik jelentkezésére azt válaszolták: „eddigi működése a tagságot nem indokolja”. Korábban bánta, de rájött arra, minek fusson olyan szekér után, ami nemcsak hogy nem veszi fel, de nem is arra megy, amerre ő szeretne.

– Más szempontból is kívülálló vagy – kötöm az ebet a karóhoz. – Az írókhoz hasonlóan a tudósok sem ismerik el munkásságodat. Jó tollú, de veszedelmes ember, jegyezték meg rólad.

– Tovább megyek, az összeesküvés-elméletekben hívők sem ismernek el. Rovom a magam köreit, nem veszem tudomásul, hogy nem vesznek tudomásul.

Végül hitvallásáról, ars poeticájáról faggatom.

– A munka az – szögezi le. – Írok, mert arra születtem. Írok, mert nem tehetek mást. És az olvasók megerősítenek abban: szükségük van azokra a történetekre, amelyek a fejemben születnek…