Hangulatos este volt Fehérváron a Savaria Szimfonikus Zenekarral

Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar bérletének negyedik estjén a Savaria Szimfonikus Zenekar lépett a székesfehérvári közönség elé a Vörösmarty Színházban. Szokatlan látvány két zenekar neve egy mondatban – ám szimfonikusaink saját sorozatuk egyik hangversenyét ezúttal szombathelyi kollégáiknak engedték át. A koncert programja a hagyományos nyitány-versenymű-szimfónia modellt kö­vette: elsőként Mozart Don Giovanni-nyitányát hallhattuk, majd Beethoven D-dúr hegedűversenye (op. 61) csendült fel, a szünet után Schubert 6. „Kis” C-dúr szimfóniáját (D. 589) játszotta a nemzetközi zenei életben jól csengő nevű karmesterrel és szólistával érkező együttes. A koncertet az izlandi származású, tanulmányait Németországban végzett dirigens, a már számos nívós zenekarnál megfordult Gudni A. Emilsson vezényelte. Az olasz hegedűművész, Domenico Nordio 1987-ben, tizenhat esztendősen a nemzetközi Viotti hegedűverseny győzteseként robbant be a koncertéletbe, azóta a világ nagy hangversenytermeinek állandó vendégeként koncertezik.

A Schubertszimfónia ízléses interpretációban hangzott el a koncerten

A Savaria Szimfonikus Zenekart többször is volt alkalmunk hallani az elmúlt években: fellépéseik rendre az aktuális szezon sikeres koncertjei közé tartoztak. Most sem volt ez másképpen, jóllehet az együttes benyomásom szerint ezúttal kissé fáradtan, ennek következtében kevéssé átütően játszotta el programját. A péntek esti hangverseny ezzel együtt újra igazolta, hogy karakteres, masszív, jó muzsikusokból álló kollektíváról van szó, melyben ez alkalommal a vonósszólamok teljesítményét jobbnak, a fúvósszólamokét kissé halványabbnak éreztem, mind a hangzás minősége, mind az együtt játszás pontossága tekintetében.

Az erőteljes, élénk tempóban megszólaltatott Mozart-­nyitány jó felütést adott a koncertnek, hatásosan vezet­ve fel Beethoven hegedűversenyének előadását. Domenico Nordio személyében kiváló hegedűst ismerhettünk meg: gyönyörű tónussal, áradó hangon, biztos technikai tudással adta elő a művet. Interpretációja mindazonáltal nem volt mentes ellentmondásos momentumoktól.

A meglepő színpadi külsőségek kevéssé zavartak, például hogy a kottát egy pedállal működtetett tabletről olvasta, illetve magányosan, a karmesterrel és a zenekarral jóformán semmilyen kontaktust sem ápolva végig a közönséget fixírozva álldogált a színpadon, a zenekari közjátékok alatt is különböző lazítógyakorlatokat végezve. Nagyobb problémát jelentett számomra a műről alkotott koncepciója: a darab hallhatóan csak ürügyet jelentett számára, hogy egy általa kétségtelenül szeretett és magas színvonalon művelt tevékenységet folytasson, azaz hegedüljön egy jót. Hatalmas rubatókkal, bizarr ujjazatokkal és vonásnemekkel telitűzdelt interpretációja mindenesetre nagyon távol állt a hegedűirodalom legfontosabb versenyművének fenséges stílusától. Hangos sikert aratott, melyet egy szenzációs (Fasil Say: Cleopatra) és egy közepes (Bach: d-moll Sarabande) színvonalú ráadással köszönt meg.

Gudni A. Emilsson kvalitásait a második részben felhangzó Schubert-szimfónia mutatta meg igazán: szolid, biztos kezű karmesternek bizonyult, aki jól felépített, ízléses interpretációban mutatta be Schubert erős Rossini-hatásról árulkodó szimfóniáját. A kisebb megbillenésekkel együtt is hangulatos előadást nagy tapssal fogadta a nézőteret szinte teljesen megtöltő hallgatóság.