Kárpáti József szerint a spirituális és a földi között a lépcső a zene

A kamarateremben a szépség és a harmónia jegyében helyezte el képeit Kárpáti József, aki vállaltan a hagyományos, klasszikus kifejezési forma követője. Képei akárha reneszánsz festmények is lehetnének, valósághűen tükrözik művei tárgyát, manapság leginkább nőket, fiatal lányokat.

Ő maga aprólékosan fest, törekszik a minél élethűbb kifejezésre

A vásznakon valamiképpen mégsem pontosan a hús-vér modelleket örökíti meg mégoly felismerhetően az alkotó, a fényhasználattal és a színkezeléssel inkább angyalszerű, éteri lényekké válnak az egyébként nagyon is élethűen ábrázolt szépségek. Nagyné Szita Erzsébet neve jószerivel egész felnőtt életében összeforrt a bicskei művelődési házéval, hosszú ideje ő igazgatja a missziót is teljesítő intézményt.

A számos vállalt feladat mellett az egyik legfontosabb a bicskei és a környékbeli települések művészeinek, eladóinak bemutatása, a kertészeti kiállítástól a zenei produkciókon át a képzőművészeti alkotásokig. Ki lenne fontos helyben, ha nem a helyiek? Lehetőség az önkifejezésre, a saját közegben való megmutatkozásra, üzenetközvetítésre – erről különösen ismert a ház. Vannak, akik innen indultak el, s jutottak messzi színpadokra, kiállítótermekbe, itt mutatták be zsengéiket, csillogtatták meg zenei tudásukat, előadóművészi kvalitásaikat. A martonvásári kollégák, a művészeti iskola tanárai adtak igényes koncertet a barát-kolléga tiszteletére aKárpáti-tárlat megnyitóján, Gergics Anna zongorán, Horváth Tamara fuvolán, Bódi Árpád csellón játszott. A fiatal Rába Noémi Dsida Jenőt szavalt, megállni látszott a gyors idő a teremben e koraestén. A finom és lassú műélvezetért aztán bocsánatot is kért Kárpáti József, mondván, korunk felgyorsult ritmusában talán hosszúnak tűnhetett a muzsikás-lírai bevezető. „Bicskei gyerek vagyok!” – üdvözölte a közönséget, s szokásos oldott modorában vallott ars poeticájáról, életfelfogásáról.

Elsőként feleségének, Hajnalkának, három gyermekük édesanyjának mondott köszönetet, szeretettel indokolván: „Türelem kell hozzám…” Négy-öt órákat tölt el otthoni műtermében, de megesik, hogy nyolc-tíz órát fest. Szenvedéllyel. S ugyanígy tanít is; négy évtized után legendás rajtanár és tehetségek felfedezője, útnak indítója, örök fiatal. Pályája kezdete a 70-es évekre esik, a tengerhajózási tanulmányait váltotta a művészetire, s ahogy a legkézenfekvőbb volt: a rajztanárira.

A tanárság azonban nem ugródeszka volt, párhuzamosan oktat, s alkot, elképesztő termékenységgel. Stílusát is megindokolja. Szerinte a mai modern képzőművészeti hírnév eléréséhez nem nagyon kell rajzolni, elég egy ötlet – sajátos az önkifejezés a 20- 21. században. Ő is a konstruktivizmussal kezdte, majd Kokas Ignác, a váli születésű Kossuth-díjas festőművész hatására a szürrealizmus felé fordult. Náci bácsit atyai jóbarátként őrzi emlékezetében, szeretettel idézte meg esti borozgatásaikat, ahol a borfogyasztással egyenes arányban bocsátkoztak mélyebb filozófiai fejtegetésekbe.

A stílus nem attól lesz az alkotó sajátja, ha kiválasztja magának, hanem attól, ha őszintén fest a festő – hangzott a művészi tanács. A mai művészet egyhelyben topog, fejtegette Kárpáti, a 20. század elején az avantgarde-ok már mindent kipróbáltak, ellőttek minden poént – fogalmazott ironikusan. Hogy miért van ennyi lány a falon? – tette fel a gyakran nekiszegezett kérdést, mert valóban gyönyörű nők, fiatal lányok a témái képeinek. Megválaszolta, mosolyogva és profánul. Isten megteremtette a világot, (Isten szereti a zenét, talán Chopin Nocturne-jét nagyon), s Isten megteremtette a nő… Ő maga aprólékosan fest, törekszik a minél élethűbb kifejezésre, s miközben fest, zenét hallgat. Kemény rockot nem, Wagnert nem, mert rájuk figyelni kell, Bach és Mozart zsenialitása viszont megfér az alkotói koncentrálással.

Modelljeit többféle fénnyel világítja meg, s a spirituális és a földi között a zenét tételezi fel lépcsőnek. Csak okos modellekkel dolgozik, azok hatnak rá, a „szellemileg alultáplált” szépségekkel nem tud mit kezdeni. A képeken a gyönyörű lányok pedig nem szexik, hanem varázslatosak, mutatott végig vásznain. A képfestő képes beszéde olykor halk nevetési hullámokat keltett hallgatóságában. Ha tanít, a legkomolyabb mondandóját is humorba, játékosságba ágyazza, azzal nem veszítvén súlyából semmiképp. Összefoglalásképpen elmondta, ha elmélyülten dolgozik, nem ismeri az időt. Ez az alkotás, a festés személyre szóló ajándéka, amit ráadásként kapott sorsától.