Irodalmi felolvasóestet tartottak Ráckeresztúron

A település könyvtára hat évvel ezelőtt csatlakozott először az országos rendezvényhez, azóta minden év februárjában összegyűlnek az irodalmat kedvelők, s a magyar költészet kimeríthetetlen kincsestárából válogatva örvendeztetik meg egymást egy-egy szép, tanulságos elbeszéléssel, mesével, verssel. Számos költő, író gondolatát hallhatták már az érdeklődők az évek során, s nem múlt egyetlen irodalmi est sem lélek­emelő pillanatok nélkül.

Az idei felolvasóest elején a szokásokhoz hűen elhangzott Hegedűs Gergely András köszöntője, melyben az országos felolvasómaraton kezdeményezője kiemeli, hogy a magyar irodalom szellem­óriásainak megidézésével nem a múltba szeretnénk révedni, hanem itt és most teremteni akarunk, jót és szépet cselekedni a közösségért, amelyben élünk.

A közösséget megtartó erő a kultúra is, amelyet nem lehet és nem is szabad kikerülni. E gondolat jegyében emlékeztek a száz évvel ezelőtt elhunyt Ady Endrére, aki a modern magyar líra egyik legmeghatározóbb alakja. Szenvedélyes szerelmi költészete, istenkereső versei mellett karcos stílusú publicisztikája máig ható. A minikiállítás és az elhangzott versek – A magyar Ugaron, A Hortobágy poétája, Karácsonyi ének, A Halál rokona, Krisztus-kereszt az erdőn, Őrizem a szemedet – Ady szinte teljes életművét megidézték.

Ady és Wass Albert mellett Vörösmarty egyik verse, Jékely Zoltán Farkaskalandja, Fekete István Márciusa és Lázár Ervintől A nagyra­vágyó feketerigó című novella is sorra került az este folyamán. Volt, aki kedvenc meséjét hozta, s volt, aki egy kedves anyák napi költeménnyel érkezett, ezzel köszöntve hetvenesztendős édesanyját és kilencéves kislányát.

Az irodalombarátok összejövetelén megemlékeztek a néhány nappal ezelőtt elhunyt Fésűs Éva költőről, meseíróról is, akinek írásain számos generáció nőtt föl. Kevésbé ismert talán, hogy Az ezüst hegedű, Az aranypofácska, a Csupafül, A palacsintás király alkotója nem csak gyerekeknek mesélt – összegyűjtött versei Csepp víz címmel jelentek meg. A felolvasóest az egyik fájdalmasan időszerű költeménnyel zárult: „Lassan elengedő gyökereimben / érzem a remegést, / s egy mámorító titkot, / hogy élni nagyon szép volt. / Csak ezt akartam elmondani még”.