Elsőrangú produkciók a Vörösmarty Színház színpadán

A harmincöt évvel ezelőtt Fischer Iván és Kocsis Zoltán által alapított Budapesti Fesztiválzenekar mára joggal számít a zenei világ legkiválóbb szimfonikus együttesei közé. E tiszteletet érdemlő teljesítmény mögött professzionális szervező- és kivételes gonddal megtervezett műhelymunka áll. S természetesen nagyszerű muzsikusok: hangszeres tudás és zenei intelligencia dolgában alighanem valamennyi nagy külföldi orkeszter művészeivel felveszi a versenyt a fesztiválzenekar válogatott tagsága.

Nemes értelemben vett motiválásukat szolgálja többek között a kétévente megrendezett, a világhírű magyar hegedűművészről és karmesterről, a csodálatos kamarazenészről, Végh Sándorról (1912–1997) elnevezett „háziverseny”, melynek győztesei szólistaként léphetnek fel a zenekar hangversenyein. Hétfő este egy ilyen programot hallhatott a Vörösmarty Színház nézőterét zsúfolásig megtöltő közönség: a fesztiválzenekar 19 tagú kamaraegyüttesét a koncertmesteri székről Pilz János hegedűművész irányította, szólistaként Szitka Rudolf klarinétművészt és Fejérvári Zsolt nagybőgőművészt hallhattuk – mindhárman a verseny (adott esetben többszörös) győztesei. A programot Mozart B-dúr divertimentója (KV 137), Weber Klarinétötöse (ezúttal zenekari változatban), Bottesini h-moll nagybőgőversenye és Mendelssohn d-moll vonósszimfóniája alkotta.

Az estet indító Mozart-divertimento – jóllehet azonnal a kamarazenekari játék legmagasabb fokát képviselte – még magán hordozta a helyszínnel, az akusztikával és a közönséggel való ismerkedés jegyeit: a kidolgozott és egységes artikuláció, a hangzás szépsége és a historikus előadásmód bizonyos elemeinek (például a takarékos vibratók) beemelése a tolmácsolásba mindazonáltal nagy élményt jelentett.

A Weber- és a Bottesini-művek közös nevezőjét az opera adta: Weber személyében a német romantikus opera megteremtőjét, a Bűvös vadász szerzőjét tiszteljük, míg „a nagybőgő Paganinije”, az 1821– 1889 között élt Luigi Bottesini Verdi kortársaként és barátja

ként, gyakorló operaszerzőként magától értetődően az olasz bel canto idiómáját beszéli. A szólistákat reflektorfénybe állító darabokban Szitka Rudolf visszafogottan elegáns, finom klarinétjátéka után Fejérvári Zsolt érzelmektől fűtött, „rámenős” virtuozitása két sajátos interpretációs alapállást demonstrált. Ugyanakkor a választott művek karakteréhez jól illő alapállásokat: mindkettő elsőrangú produkció volt. Szitka virtuozitása, vékony, de intenzív klarinéthangja otthon érezte magát Weber szellemes muzsikájában, míg Fejérvári csellistákat megszégyenítő könnyedséggel kezelve hangszerét valósággal végigénekelte rettentően nehéz szólamát. (Ráadásként Bottesini szép Elégiáját játszotta – tökéletesen.) A zenekar elképesztő precizitással, minden árnyalatra érzékenyen figyelve, látható odaadással kísért: gyanítom, külön is felemelő élmény lehetett a szólistáknak ilyen támogató, kollegiális közegben muzsikálni.

Az estet záró Mendelssohn szimfónia szuggesztív, elsőrangú tolmácsolásban hangzott el. Úgy gondolom, e művet csak így van értelme meghallgatni, hiszen a mindössze 12 éves csodagyermek „tanuló-darabjáról” van szó, melytől hiába várnánk az érett mester lekerekített tökéletességét. A közönség hatalmas vastapssal ünnepelte a fesztiválzenekar kiváló művészeit.