Festett népi bútorok nyomában járt Sáringer Éva

Éva öt évvel ezelőtt esett szerelembe a népi bútorfestészettel. Az erdélyi, azon belül a vargyasi minták ragadták meg leginkább a képzeletét. E területen Magyar Kézműves Remek díjas lett – amiről korábban már beszámoltunk. Éva idén Székelyföldi bútorfestés címmel támogatást nyert el a Lánczos Kornél – Szekfű Gyula Ösztöndíj Közalapítványtól, amely révén 12 napig járta Erdélyt, közelebbről azokat a helyeket, amelyek a rendelkezésére álló szakirodalom alapján ígéretesnek tűntek.

Egy elutasítás indította el Sáringer Évát a tanulményútra

Mint Éva mesélte, egy alkalommal a Hagyományok Házához zsűrizésre benyújtott, festett menyasszonyi ládáját a bírálók azzal utasították vissza, hogy annak méretarányai nem felelnek meg az eredeti népi alkotáséinak. Ekkor döbbent rá, hogy a hazai szakirodalom, amely olyan gazdagon földolgozta már az egyes motívumokat, alig ejt szót a tipikus erdélyi festett bútorok jellemző méreteiről. Innen támadt az ösztönzés a tanulmányútra, amelynek köszönhetően a jövőben a precízen dokumentált, jellemző méretezések a szakma és az érdeklődők számára is rendelkezésre állnak majd.

Hat erdélyi települést érintett

Mint Sáringer Éva elmondta: a kutatóút hat erdélyi települést érintett, hogy az azokban fellelhető egyedi eltéréseket, tipikus adatokat rögzítse. Kalotaszentkirály nagy meglepetése volt, hogy a székely tenger közepén ringatózó falu a mai napig, az egykor ott éltek emlékét őrizve, a klasszikus kalotaszegitől gyökeresen eltérő német/szász technológiát és motívumokat használ bútorai díszítésére, amelyek azonban méretükben és jellegükben már jól illeszkednek a tájegység többi településén elterjedtekhez. Hogy néven nevezzük: Kalotaszentkirály sajátossága a flóderezés, ami nem más, mint a pác alapú, egyszínű, jellemzően barnás festékanyag kézzel és szivaccsal, rongyokkal történő fölvitele a bútor felületére. E technikának köszönhetően akár száz év távolából is kiolvashatóak az egykori kéz- és ujjnyomok a bútorok festett felületén. A helyiek közlése nyomán azon a környéken emberemlékezet óta nem is volt használatban másféle díszítő technika. Ez mindenképpen érdekes adaléka annak, hogy az elütő dologi és tárgykultúra milyen szívósan fönnmaradhat a népesség teljes integrációját követően is.

Az utazás érdekes megfigyelése volt az is, hogy a viszonylag kicsi, 1000-1200 fős a településeken is 20-30 asztalos dolgozott egészen a legutóbbi generációkig. Igaz, erdő, így fa is rengeteg volt kéznél, ráadásul a festett bútorok a népi kultúra nyelvén kódolt üzeneteket is közvetítettek, amelyek a társadalmi hierarchiában betöltött szereptől a ház lakóinak aktuális érzelmi állapotáig sokféle jelentést fejezhettek ki. Ez utóbbira példa a jellemzően szintén virágos motívumokkal festett kontyos szék, amelyből kettő kellett a lakásba. Az egyik a férfit, a másik a nőt szimbolizálta, és a székek egymáshoz képesti elhelyezkedése árulkodott arról, hogy épp a családi béke vagy a vihar napjait élik-e. Így kényes helyzetekben a látogató kérdés nélkül is tudhatta: nem tanácsos (túl sokáig) maradnia. A ma embere számára is megfontolandó, hogy meglepő módon az arccal egymásnak fordított székek szimbolizálták a viszályt, a háttal fordítottak pedig a békét. Ennek miértjét átgondolni kisebbfajta párkapcsolati tréninggel érhetne föl manapság.

Sáringer Éva a Székelyszentlélek, Vargyas, Kalotaszentkirály, Csernátonban, Farkaslaka és Torockó festett bútorait dokumentáló utazás tapasztalatairól első körben egy tanulmányt készít majd, amelyet a későbbiekben könyvvé bővítene.

NÉPMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS

Sáringer Éva Magyar Kézműves Remek-díjas népművész kiállítása a Vörösmarty Társaság által és a Határon Túli Magyar Irodalom Napjai alkalmából szervezett konferencia társrendezvényeként, a társaság tanácstermében október 3-a és 10-e között megtekinthető. A megnyitó október 3-án, szerdán 18 órakor lesz. A kiállítás október 5-e és 7-e között – a konferencia miatt – részlegesen látogatható, az ülések közötti szünetekben.