Tatuból szól jól az andoki „macskazene”

Tárnok Ákos a közelmúltban kapott Lánczos-Szekfű Ösztöndíjat. Egy andoki legendákat és népmeséket tartalmazó mesekönyv megírásában segíti a kuratórium. Tegnap délután is évtizedes andoki zenei ismeretét küldte harcba, amikor is a Vörösmarty Mihály Könyvtár Pedagógiai Szakkönyvtára meghívásának tett eleget.

A népzenész történelmi áttekintéssel vágott bele előadásába, amely során persze a felsorakoztatott hangszereket egyesével bemutatta a publikumnak. Szólt quena, pánsíp, gitár és charango, zengett-bongott a bombo dob. Mondandójában a spanyol népzenében használatos hangszerek közép-andoki megjelenését tárgyalta.

A tizenhatodik században Európából érkező spanyol conquistadorok az Inka Birodalmat is ellepték. Az indiánok körében tűzzel-vassal, pappal terjesztették a katolikus hitet. Tárnok Ákos beszámolt az ősi Nap ünnepről, amelyet a keresztény térítők okosan alakítottak át katolikus ünneppé. Az időbeli közelség segítette őket abban, hogy június 24-én, Szent János (spanyolul San Juan) napján a spanyol papoknak is tetsző ünnep váljék. Nap ünnep előtt futárok járták a birodalmat, akik azt a hírt, parancsot vitték szét, hogy a házakban oltsák ki a tüzeket, mert az új Nap új tüzet hoz. Ezek a futárok kagylókürtjük hangadásával jelezték volt jöttüket. Ekképpen kanyarodott át Tárnok Ákos a hangszerekre. Kürtöket a spanyolok térhódítása után is használtak a helyiek. Másfajtákat is: az európaiak által behozott szarvasmarhák szarvaiból készítették a hangszert. Arrafelé egyébként inkább a láma volt honos. A tájnak ma is szerves részét képezik, nevük a perui indiánoktól származik.

A spanyolok előtt is jellemző közép-andoki hangszer volt a pánsíp, a dobok, a csörgők és a quena (peremfurulya), utóbbit ma már jobbára bambuszból készítik. A hangszereken való játék a férfiak privilégiuma volt, a nők inkább énekeltek.

A spanyolokkal együtt jöttek be a pengetős hangszerek is. Fájdalom, gitárt nem szívesen adtak az európaiak a lenézett helyieknek. Elterjedt viszont a charango (jelentése: hangoskodó). Ez még a maiak szerint is – kutatóútjai során tapasztalta ezt meg Tárnok Ákos – csak akkor igazi, ha háta nem fából faragott, de tatu páncéljából készült! Tatuból az Andok e táján bőséggel adatik, s a szegény ember „elgáncsolásukkal” nemcsak húshoz, de pengetős zeneszerszámának fontos alkatrészéhez is hozzájutott. No, a kedves hangszer húrjai sem voltak ám mindig nejlonból, mint manapság, a macskák beléből gyúrt húrok édesen szóltak a múltban.