A német nagykövet és a békevágy

Hallgattam a köszöntőket, és furcsán éreztem magam. A magyar kormány és Szent István városának képviselője a békéről beszélt, mint ahogyan – valamilyen kifacsart módon – ezt tette Németország nagykövet asszonya is. Vargha Tamás és Cser-Palkovics András hitelességéhez, őszinteségéhez nem férhetett kétség: na de mit mondhatunk el a német diplomatáról, aki honfitársainak, több mint kétezer fiatalnak, szinte gyerekembernek szürke gránitból készült sírköve mellett látványos kínlódással próbálta összemosni az Európai Unió céljait a békevággyal? Néhány arcon láttam a kényszeredett mosolyt, amely az álszent, üres, végtelenül közhelyes német mondatokat kísérte. Hiszen egy olyan Európáról beszélt a nagykövet asszony, amelynek nagyhatalmi gőgtől beteg képviselői egyre közelebb sodorják ezt a szerencsétlen, egykori önmagára egyre kevésbé hasonlító, a múltban annyit vérzett kontinens egy újabb világháborúhoz, mert – mondják ők az amerikai liberálisok utasítására – nem látják a békés megegyezés lehetőségét Oroszországgal.   

Németország a második világháború óta először küldi külföldre, az orosz határ irányába önállóan is bevethető csapatait, miközben szakértők szerint még annyi ereje sincsen, hogy saját magát megvédje. Német részről olyanok készülnek háborúzni, akik hosszú évekig politikai elfekvőnek tekintették a védelmi tárcát és hozzájárultak az ország védelmi képességének leépüléséhez. (A folyamat ismerős, ugyanezt láttuk itthon a Horn-Gyurcsány-Bajnai korszakokban.) Akik ma sem tesznek mást, mint folytatják a lefegyverzést, hiszen Németország bejelentette, hogy újabb Patriot rakétákat küld a kijevi rezsimnek. Egy olyan állam diplomatája beszélt Európa egységéről és békéjéről a székesfehérvári temetőben, amely az elmúlt években illegális migránsok – az ő olvasatukban leendő baloldali szavazók – tömegeinek küldött meghívót, amivel iszlám radikálisok ezreit engedte be a területére és vált ezzel nem csak saját állampolgárai, de az egész európai közösség ellenségévé.    

Nem tudom, hogy azok a bátor német katonák, akiknek életében annyit hazudtak, ott fent az égben mit gondolhattak, amikor a székesfehérvári földben nyugvó porhüvelyük felett újabb tort ült a képmutatás. Nem tudom, de abban biztos vagyok: nem olyan hazáért haltak meg, mint amilyenné vált – és válik Európával együtt egyre inkább – a Vaterland, Németország.