Utcai portréktól világsztárok falaiig - Szabados Norbert festőművész

Hogyan indult az ön története? Mikor kezdett el foglalkozni a festészettel?

Bár én erre természetesen nem emlékszem, de a szüleim szerint már az óvodában elkezdtem ezzel foglalkozni. Azt mondják, már akkor látszott, ügyesebb voltam, mint a többiek. Körülbelül harminc évvel ezelőtt – amiről már saját emlékeim is vannak – nem volt egyszerű a történet. Abban az időben még nem volt jellemző az, hogy valaki mer álmodni, de azt mondom, nagyjából három évtizede kezdtem foglalkozni a festészettel.

Nem volt egyszerű eljutnia odáig, hogy hazai és világsztárok otthonait díszítik az alkotásai. Mesélne kicsit erről az útról?

Mindig szívesen mesélek az utamról, mert azt gondolom van egy olyan ösztönző ereje, ami bárki számára tanulságos lehet. Ki is szoktam javítani, ha valaki azzal illet meg, hogy tehetségesnek születtem. A tehetségemet nem a festészetben, sokkal inkább a kitartásban láttam mindig. Az vitt előre, hogy szerettem volna elérni az álmaimat, és az esetleges akadályok sem tántorítottak el. Azokra is mindig a megoldást kerestem. Órákat mesélhetnék arról, mennyire rögös volt az utam, de a vége az lett, hogy nagyon sok embernek dolgozom, nagyon termékeny alkotó vagyok.

Ha jól tudom, évtizedekkel ezelőtt azt, hogy nem vették fel a szobafestő iskolába egy olyan indokkal magyarázták, amire mára már igencsak rácáfolt. Mivel magyarázták a sikertelen felvételit?

Ez egy érdekes történet. Akkor egy tesztet végeztettek el velünk, amivel nálam azt állapították meg, hogy nincsen színérzékem. Mára pontosan a színek lettek az erősségeim, de akkor ezért nem feleltem meg szobafestő mázolónak.

Nagyon színes képeket alkot. Mindig ebben a stílusban festett, vagy ez az évek során alakult így?

Az utóbbi nyolc-tíz évnek a termékei ezek a színes képek. Pontosan nem tudom behatárolni, mikor lett ez a stílusom, ami egyébként még a mai napig is változik. Mindig szerettem volna valami egyedit, de azt gondolom, ha valaki festőnek szeretné magát hívni, akkor alapvető követelmény, hogy először reálisan tanuljon meg festeni. Én ugyan nem nagyon szeretem a reális festészetet, mivel arra ott van a realitás maga, de ahhoz, hogy aztán legyen hová tovább lépni, először azt kell elsajátítani. Az első húsz évem körülbelül ezzel telt, majd nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdtem el elsajátítani és használni ezt a technikát.

Tanult valaha iskolai körülmények között festészetet, vagy autodidakta módon sajátította el a különböző technikákat?

Nem voltak tanáraim, nem tanultam iskolában, de természetesen az autodidakta is tanul. Rengeteg időt töltöttem tanulással, de ezt önállóan tettem.

Hogy kell elképzelni ezt a tanulási folyamatot? Az alkotáson, a próbálkozáson van inkább a hangsúly, vagy az elméleti részen?

Is-is. A mai világban már olyan sok információ van az interneten, hogy szinte bármit megtalál az, aki az önálló tanulást választja. Akár online kurzusokon is részt lehet venni, de vannak olyan videók is, ahol egy festő felveszi a saját munkafolyamatát. Ezekből is lehet tanulni. Azt gondolom, ha valaki erre tényleg nyitott, akkor önállóan is nagyon sokat tud tanulni. Egy nagyon fontos tényezője van ennek az egésznek. Ha valaki figyel, akkor észre tudja venni és meg is tudja különböztetni azt, hogy mitől lesz valami jó, vagy éppen kevésbé látványos. Akkor, amikor ezt már látja, tudatosan el is kezdi használni.

Voltak olyan meghatározó élmények, pillanatok a pályáján, akár pozitív, akár negatív értelemben, amelyek befolyásolták akár az alkotói mivoltát is?

Tulajdonképpen szinte folyamatosan voltak hasonlók, de ahogy már mondtam is, ezek engem nem rettentettek el. Amikor valami nem működött, nem azt gondoltam, hogy be kellene fejezni, hanem azt, hogy akkor még nagyobb elánnal kell nekiállni. Sokáig sorolhatnám az akadályokat, mert rengeteg volt belőle. Még utcai portrésként dolgoztam, amikor egyszer egy orosz bácsi, aki sokkal ügyesebb volt nálam és sokkal drágábban dolgozott, leült mellém. Nagyon megalázó volt, hogy nála hoszzú sorok kígyóztak, rengeteg munkája volt, míg én csak ültem és nem volt munkám. Ez egy meghatározó pillanat volt. Aznap este szó szerint sírtam, és azt mondtam, másnap már nem megyek oda. Megalázó volt, hogy fele annyiért dolgoztam volna, mint ő, mégsem ült le hozzám senki. Másnap reggel aztán újult erővel mégis visszamentem. Óriási hibát követtem el, mert még lejjebb vittem az áraimat, ezzel pedig tovább rontottam a helyzeten, tulajdonképpen tovább aláztam saját magam. Ez hetekig így ment, én minden este úgy mentem haza, hogy következő nap nem megyek ki, mégis minden reggel kiültem. Egyrészt nagyon makacs vagyok, másrészt itt már arról szólt a történet, hogy ennem kell. Nehéz volt, de óriási tapasztalatot szereztem az alatt a néhány hét alatt, ha nem is direkt módon de nagyon sokat tanultam a bácsitól.

Mit gondol, a portréfestészet ranglétrájához hozzá tartozik az utcai portré készítés? Jellemző, hogy azok, aki portréfestőkké válnak, pályájuk elején kiülnek az utcára?

Sokan kezdik így, és sokan így is folytatják. Nem mindenki kerekedik ezen túl. Direkt nem azt mondom, hogy felül, mert sokan meg is elégednek ezzel az alkotói léttel. Ennek az egésznek van egy nagyon különleges hangulata. Azt gondolom, utcai portrésnak lenni egy életérzés. Rengeteg ismerettség, barátság szövődik ott akár akaratlanul is. Képzeljük csak el, kik ülnek le velünk szembe. Általában ugye a dekoratív nők szeretnének magukról portrét. Amikor leült hozzám egy szép hölgy semmi más dolgunk nem volt, mint egymás szemébe nézni hosszú perceken keresztül. Annyi minden köt ezekhez az időkhöz, hogy nem gondolnám azt, hogy az utcai portrés lét a siker egy előszobája. Sokszor még ma is nagyon szívesen kiülnék, de szerencsére annyi munkám van, hogy már nem tehet meg. Viszont nagyon sok van azokból a portrésokból, akikkel húsz évvel ezelőtt együtt dolgoztam és ma is ugyan abban az utcában alkotnak. Ez számomra nem negatívum, hanem egészen egyszerűen ők továbbra is hódolnak ennek a fajta szenvedélynek. Természetesen van, aki leragad itt és nem tudja túlnőni, de azt gondolom, nem feltétlenül jelent sikertelenséget, ha valaki az utcán dolgozik.

Ön hogyan kerekedett túl ezen az időszakon? Ez egy döntés volt, vagy kapott egy lehetőséget?

Amikor én már külföldön dolgoztam, akkor egy nagyon erős mezőny volt jelen. Ott szinte mindenki ügyesebb volt nálam. Nagyon fiatalon kezdtem el és egyből a mély vízbe dobtam magam. Ez is kellett ahhoz, hogy ma az legyek, aki vagyok. Viszont azt gondolom, mindenkinek megvan az útja. Van, aki szándékosan marad ott és van, aki szeretné kicsit túlnőni akár a kényelem miatt is. Az utcán mindenféle külső zaj jelen van, én pedig itthon irányított zajban dolgozom. Általában éjszaka festek, olyankor pedig nem zavar meg a telefon vagy a kaputelefon csengése, hanem az a háttérzaj, amit én szeretnék. Ez általában a zene. Ez az én igényem, ami mondjuk úgy, leválasztott az utcai portrézásról.

Hogy lett az utcai portrésból olyan festőművész, aki világsztárok és hazai hírességek megrendelései is dolgozik?

Azt gondolom, ennek csak egyetlen módja van, ha az ember dolgozik, figyeli, hogy mitől lesz valami jobb és folyamatosan éhes a tanulásra. Csak sikertörténet lehet akkor, ha valaki ténylegesen úgy dolgozik, hogy mindig szeretne jobb lenni. A sikerhez és az eladhatósághoz pedig hozzátartozik, hogy egyre többen rendelnek, a nagy számok törvénye alapján pedig ebbe bele fog tartozni az is, hogy néha ismert emberek is rendelnek majd.

Be lehet kategorizálni valamilyen stílusba a képeit? Meg lehet nevezni egy stílusirányzatot?

Én szabad realizmusnak hívom. Szerettem volna valamilyen nevet adni, mert sokan kérdezték ezt. Viszont nem vagyok művészettörténész és nem is tudom bekategorizálni, hogy milyen stílusban festek. Ettől függetlenül adtam neki egy saját nevet. Nem sokan alkotnak így és igazából azt sem tudom, van-e ennek egy védett neve. Így a vezetéknevem nyomán is szabad realizmusnak neveztem  el. Mert tényleg óriási szabadság van ezekben a munkafolyamatokban. Pont azért, mert a portrék esetében is a legkülönbözőbb színeket használom, a reális színeket mindig kicserélem valami másra. Ettől függetlenül mégis reálisak a képek, mert az egyéniség, a karakter mindig megmarad.

Azt, hogy milyen színek dominálnak a képen, meghatározza az, hogy kiről készül a portré? A kép szereplőjének személyisége tükröződik a színekben?

Nem igazán. Inkább az én személyiségem van benne a képekben. Olyannal is találkoztam már, aki nem szerette azt a színt, ami dominált a róla készült képen. Pontosabban addig nem szerette, amíg nem készült el a kép. Valamilyen szempontból egy kis terápia ez, mert az átadást után pár héttel már olyan üzenetet kaptam, hogy a portrénak köszönhetően megszerette az adott színt. Nem szeretem, és igazából nem is engedem, hogy beleszóljanak a képbe, mert én magam sem tervezem meg. Nem készítek tervrajzot, hanem azonnal megtámadom a vásznat és telerakom színekkel úgy, ahogy akkor érzem.