Minden csak nézőpont kérdése

Amikor annak idején az észak-amerikai kontinensre rászabadultak az Európából útnak indult telepesek, egy idő után tovább nyomultak nyugat felé – ellovagoltak a naplementébe, ahogyan azt a western filmekben oly sokszor láthattuk. Amerre haladtak, a hadsereg segítségével, hazug ígéretekkel és be nem tartott szerződésekkel, betegségeik gyakran szándékos terjesztésével elpusztították, vagy elüldözték az indián népeket. A tehetősebb földfoglalók magukkal vitték színesbőrű rabszolgájukat is. Furcsa esetek történtek, mert az őslakosok gyakran azt hitték, a rabszolga az érkező csapat vezetője, mert fekete volt, az indiánoknál pedig a legjobbak fekete festést viseltek magukon a vadászatokon.

Néha minden mennyire csak nézőpont kérdése. 

Itt van például ez a Présember, az amerikai nagykövet, aki többnyire azokat hívja magához vacsorára, akik elég hazátlannak tűnnek ahhoz, hogy partnernek szegődjenek a magyar kormány elleni támadásokhoz. Gondolom, könnyű dolga van, hiszen ilyenből nálunk mindig bőven akad: egész történelmünk bővelkedik olyanokban, akik jó pénzért, hatalomért, vagy csak egy vacsoráért örömmel elárulják a saját hazájukat, amit igazából sohasem tekintettek annak. Hogyan hívtuk őket, már a rendszerváltás idején? Idegenszívűek. Találó, tényleg, amennyiben elfogadjuk, hogy a szív nem csupán egy izomcafrang.

Pressman tehát vacsoráztat és szidja az ország vezetését, akikkel elvileg együttműködésre kellene törekednie. Eközben hazája ismét nagyot lépett előre a demokrácia és a jogállamiság, az emberi jogok, de főként a humánum útján, hiszen mint ahogyan tudomásunkra jutott, a minap először végeztek ki egy elítélt rabot nitrogéngázzal. A teszteletlen, kegyetlen módszert Alabamában alkalmazták először, a gyilkosságért elítélt áldozat szemtanúk szerint huszonöt percig rángatózott, mialatt fuldoklott a kivégzés alatt. Még az ENSZ is tiltakozott a szokatlanul kegyetlen eljárás miatt, de hát, mint tudjuk, Amerikáról, ahonnan a helytartókat küldik, csak jót lehet mondani. Pressman nagykövetet bizonyára jobban zavarja, hogy Magyarországon nem tarthatnak érzékenyítő foglalkozásokat óvodásoknak olyanok, akik még azt sem tudják, hogy fiúk, vagy lányok, mint az, hogy hazájában úgy ölnek meg embereket – jogosan vagy sem, az más kérdés –, mint az állatokat.  

Amíg nem történik nagy, földindulásszerű változás az Egyesült Államokban vagy Európában, addig úgy tűnik, nem csupán minden nappal tovább lépkedünk a harmadik világháború felé, de fontosabbak maradnak a szexuális szélsőséggel élők jogai, mint a nemzeti kisebbségeké. Addig nem várhatjuk, hogy a feje tetejéről a talpára forduljon a világ.

Mert minden csak nézőpont kérdése.

Mégis akadnak kedvező jelek még ebben a jelenlegi transzatlanti politikai környezetben is. Például az, hogy Emmanuel Macron francia elnök bejelentette, új korszak kezdődhet Korzika és Franciaország történelmében azzal, hogy a közeljövőben Korzikát autonóm tartománynak ismernék el. A sziget ilyen jogállásának elismerése Macron szerint úgy történne, hogy annak önrendelkezési jogát a francia alkotmányba iktatnák, azonban Korzika továbbra is a Francia Köztársaság kötelékében maradna. „Támogatom, hogy az alkotmányban, annak saját cikkejében ismerjék el a korzikai szigetközösség sajátosságát, a történelmi, nyelvi és kulturális szigetközösség jellegét”, mondta Macron. Franciaország elnöke hathónapos határidőt szabott a korzikai kormánynak, hogy az kidolgozza a szükséges dokumentumokat, annak alapján kezdik majd el az alkotmánymódosítás folyamatát és Korzika autonómiájának megteremtését.

Nocsak. Ha mindez megtörténik, vajon az milyen üzenet Székelyföld számára? Hiszen ottélő nemzettestvéreink is azt szeretnék, hogy a román alkotmányban egy hasonló cikkelyben maga a román állam szögezze le Székelyföld autonómiáját. Nem tudom, jártak-e Korzikán, én igen. A természeti csodák és Napóleon szülőháza mellett megmaradt emlékezetemben, hogy az ottaniak mennyire erősen őrzik kulturális, történelmi önállóságukat és mennyire nyíltan vállalják véleményüket. Ennek néhány rádiójele még egy turista számára is fogható: például az összes autó rendszámán leragasztották a francia uralmat jelképező F betűt, a francia nyelvű helységnévtáblákat pedig fegyverrel lőtték lyukasra. Ilyesmit soha nem láttam Erdélyben, mint ahogyan zavargásokról és merényletekről sem lehetett soha hallani: mert bizony az is jellemző volt Korzikára.  

Ami jár a korzikai szigetlakóknak, az nem lehet célja a kisebbségi sorban élő magyaroknak? Hát persze, hogy igen. Ám feltételezem, hogy ebben a vonatkozásban is a kettős mérce alkalmazása lesz az etalon Európában. Pedig jó volna, ha legalább néha nem lenne minden csupán nézőpont kérdése.