Generációk harca egy digitális világban

– Mit jelent az, hogy generáció-kutató? Hogyan kell ezt a munkát elképzelni? 

 – Alapvetően úgy, mint bármilyen más kutató esetében: léteznek olyan kérdések és területek, amelyeket meg akarunk ismerni, erre vonatkozóan pedig különböző kutatási metódusokat alkalmazunk – mondta Steigervald Krisztián a FEOL-nak. – Az ilyen jellegű kutatásnak két típusát ismerjük: a kvantitatív és a kvalitatív módszert. Előbbi esetben kérdőívekkel, nagy létszámban kérdezünk meg embereket és gyűjtünk össze adatokat, utóbbi esetben pedig kiscsoportos, vagy egyéni interjúkat készítünk. Én alapvetően kvalitatív kutató vagyok, interjúkat készítettem, fókusz jellegű csoportfoglalkozásokat tartottam az elmúlt két évtizedben számtalan mennyiségben. De az utóbbi időt tekintve már nem is nevezném magamat kutatónak, annyira sok előadást és tanácsadást tartok, hogy erre nem nagyon jut időm, de tény, húszéves erős kutatói tevékenységgel rendelkezem.  

– Miként látja, milyen az érdeklődés az ön által felvetett témák iránt?  

 – Igen nagy. Nem tudom miért, de az utóbbi egy évben ez mindenfajta területen egyre erőteljesebben látszik. Az üzleti szektorból érkeztem, biznisz tanácsadással foglalkoztam, de idővel azt vettem észre, hogy amikor egy cégnél adtam elő, egy több olyan kérdés érkezett hozzám, amely a hallgatóságom gyermekeire vonatkozott. Ahogyan itt Seregélyesen is, az érdeklődők között általában pedagógusok, szülők vannak, alapvetően egyre intenzívebbek a szülők, pedagógusok, óvodapedagógusok, vagy akár a bölcsődés kisgyerekeket nevelők szerepkörében tevékenykedők igényei, kérdései. Az utóbbi időben például nagyon megszaporodtak a sportjellegű megközelítések. Szakszövetségek, ágazati sportágak keresnek meg minket azzal, hogy segítsünk bizonyos kérdések megválaszolásában.  

– Melyek a legjellemzőbb kérdések, amelyekkel megtalálják?  

 – Ó, hát ezek nagyon szerteágazók, általánosságban nem tudok példákat mondani. De akár szülőségről, pedagógiáról vagy üzletről, kommunikációról, motivációról beszélünk, az a legfontosabb, miként lehet a leghatékonyabban megtalálni a kapcsolatot a generációk között.  

– Találkozni olyan adatokkal, amelyek szerint a fiatalok körében egyre gyakoribbak a mentális betegségek, zavarok. Ön is látja ezt a problémát? 

 – Mindig olyan adatot találni a sajtóban, amellyel fel lehet kelteni a közvélemény többségének figyelmét. Ám nem nagyon tudjuk, hogy például harminc évvel ezelőtt milyen mentális problémákkal küzdöttek az akkori fiatalok, vagy ötven éve milyen mentális gondok jellemezték az akkori huszonéveseket. Olvastam olyan tanulmányokat és láttam olyan cikkeket, amelyekben arról írtak, hogy a nyolcvanas években a főiskolások között magasabb volt a mentális problémákkal küzdők aránya, mint a jelenlegiek körében. Ez egy olyan terület, amit ha nem bulvárszinten közelítünk meg, könnyen kiderülhet, nem biztos, hogy igaz az eredeti, pesszimista feltételezés. Ennek ellenére ezzel is foglalkozni kell,  hiszen való igaz, nagyon magas az olyan gondok aránya, mint amilyen például a kiégés, ami nem volt korábban jellemző a tinédzser korosztályra. És van mindenféle depressziós spektrumon jelentkező probléma is, amivel érdemes foglalkozni. De szerintem a helyzeten nem segít, ha nekiállunk hurrogni, hogy milyen sok a mentális probléma a fiataloknál, nem ez visz előre, hanem az, ha minél jobban odafigyelünk egymásra.     

– A digitális világ egyre növekvő térnyerése fokozhatja a gondokat? 

 – Az sem segít, ha kijelentjük, hogy ez probléma. Hiszen ebben élünk, ön egyik kezében diktafonnal, a másikban pedig okostelefonnal a kezében ül most velem szemben. Ezekkel dolgozunk, és a mobiltelefon nem olyan, mint a cigi vagy az alkohol, hogy le lehetne tenni. Valamilyen szinten alkalmazkodnunk kell ehhez a világhoz, a probléma abból van, ha ez nem történik meg. Nem a digitális eszköz megléte a baj, hanem az alkalmazkodás hiánya. Ugyanis még nem tartunk ott mi felnőttek, mi szülők, hogy lenne olyan tudásunk, amellyel segíthetnénk a gyermekeink alkalmazkodását ezekhez a rendszerekhez. Mi vagyunk az első digitális szülők, a mi gyermekeink az első digitális gyerekek: ez a helyzet pedig értelemszerűen tele van nehézségekkel. Az emberi faj ilyenkor mindig talál egy ellenséget, ez pedig most a „kütyü” és az internet. De e kettő mindig csak a gyerekeink szempontjából ellenség, magunkra nézve már nem tartjuk annak. A felnőtteket nagyon idegesíti, ha a gyerekek interneteznek, de a saját internetezésük nem zavarja őket. Márpedig a gyerekek mindig mintából tanulnak, és ha a szülő állandóan internetezik, akkor hiába tiltja azt a gyermekének. Tehát az első, amivel foglalkozni kellene, az a szülők digitális eszközhasználata, és csak utána tudhatunk tenni valamit a gyerekeink érdekében.   

– Minap Makovecz Imre világhírű építész fiával beszélgettem, aki elmondta, náluk nem volt otthon televízió. Vettek egyet az olimpia előtt, majd kidobták, amikor a versenyek véget értek. Mit szól ehhez? Lehet ezt így is csinálni?  

 – Akkor még olyan volt a világ, hogy ezt meg lehetett tenni. Amikor gyerekkoromban elmentünk a nagyszüleimhez, bizony náluk sem volt televízió, és esténként beszélgettünk. Ezerkilencszáznyolcvan valahányat írtunk. Aztán megvették a tévéjüket, de nagypapám nem engedte bekapcsolni. Akkoriban ez így is lehetett természetes. Ennek ellenére nekünk van otthon tévénk és a gyerekek nézik is. Nagyon nehéz visszamenni a múltba és kimondani, hogy márpedig így kellene élni – már nem olyan környezetben élünk. Létezik a televízió, a különböző csatornáknál emberek dolgoznak, nem tudunk ma már meglenni digitális eszközhasználat nélkül, hiszen a munkánkhoz szükségünk van az okostelefonra, a gyermekeink iskolájával pedig az E-krétával tartjuk a kapcsolatot. Nem segít rajtunk a mai világban, 2024-ben, ha azt mondjuk, a digitalizáció rossz. Mert akkor mi van? A készülékeket senki sem teszi le, mindenkinek ott a telefon a kezében és panaszkodunk, hogy ez rossz… De ez nem visz előre.   

– Hanem mi? 

 – Az, hogy megállunk és azt mondjuk, oké emberek, ezt közösen elrontottuk, most csináljunk valamit! Csak a cselekvésben van megoldás. Tudatos szülői szerepekre van szükség. Ha szülőként és pedagógusként nagyon erős eszközhasználók vagyunk, akkor ne csodálkozzunk rajta, ha annak valamilyen következménye lesz.