Bátor terv az építész zseni örökségéért

– Nagyon szép alkalom ez számomra, hogy most itt lehettem Székesfehérváron és megismerkedhettem ezzel a gyönyörű alkotással, amelynek – szégyen, de bevallom – nem tudtam a létezéséről. De nagyszerű a gondolat és a kivitelezés is – mondta szerdán Makovecz Pál, a Makovecz Imre Alapítvány elnöke Melocco Miklós könyvet formázó olimpiai emlékművénél.

– Édesapja örökségének ápolása milyen feladatokat jelent?

 – Egy alapítványban dolgozni társadalmi munka, nem pedig munkahely. Van egy szakmám, hivatásom, iskolaigazgató vagyok, amit nagyon szeretek csinálni, ezzel nincs semmi baj. Az örökség pedig? Nyilván az ember a szüleitől feladatokat is örököl, ami azt jelenti, hogy a mindennapi munkám mellett napi egy-két órát biztos, hogy ezzel foglalkozom.

– Miért nem építész lett önből?

 – Édesapám lebeszélt erről, aminek nagyon egyszerű okai voltak. Gondoltam arra, hogy az építész szakmát választom, mert az iskolában jól ment a matematika és a fizika, és nem is volt jobb ötletem. De édesapám azt mondta, csak az legyen építész, akiben elfojthatatlan szenvedély él a pálya iránt. Ez még bőven az átkosban, a nyolcvanas évek elején történt, akkor kellett pályát választanom.

– Járt Sevillában, az 1992-es világkiállítás helyszínén?

 – Hogyne, kétszer is. Először a megnyitón, szűk családi körben csodálhattuk meg a magyar pavilont, aztán látva az alkotás sikerét és a mi lelkesedésünket, édesapám a gyerekeit a családjaikkal együtt is kiutaztatta.

– Főművének tartja, mint sokan?

 – Az elkészült épületek közül mindenképpen az elsők között van. Nem vállalkoznék rá felsorolni, melyek a legfontosabbak, mert ez szubjektív megítélés kérdése, de szerintem az lett volna a főműve, amely végül nem épült meg: a Feltámadás Temploma.

– Kű Lajos azt szeretné, hogy önnel partnerségben és egyetértésben a sevillai magyar pavilon itthon ismét látható legyen. Mit szól ehhez?

 – Ez az elképzelés tökéletesen találkozik az én vágyaimmal. Remek az ötlet, erre vonatkozóan többször történt már hasonló kezdeményezés, többször volt már erre irányuló feltámadó szándék és kísérlet, többféle helyszín felmerült az újraépítéshez. Azonban különböző okok miatt eddig mindig meghiúsult a megvalósítás, de ez soha nem rajtunk örökösökön, a Makovecz Imre Alapítványon múlott. Nekem egyetlen szempontom van: olyan helyen és funkcióval épüljön fel, hogy annak értelme legyen. Nagyon nem szeretném, ha apám bármelyik épületéből akasztói stadion legyen –­ ha ismerős ez a történet.

– Kű Lajost mi úgy ismerjük itt Székesfehérváron, mint olyan embert, aki ha valamit a fejébe vesz, azért a falon is átmegy. Hol tartanak most az egyeztetések?

 – Lajos bátyám eltökéltsége azt üzeni számomra, hogy amibe ő belevág, azt végig is csinálja, úgyhogy azt hiszem, a legjobb szövetségest találtam meg a személyében. Pár napja hívott telefonon, akkor beszéltem vele életemben először, és majdnem elejtettem a készüléket. Azért ő nekem mégiscsak egy ikon, egy legenda, hívása nagy meglepetést okozott és megtiszteltetést jelentett. A telefonbeszélgetés során egyeztünk meg a mai tiszteletadásról az olimpiai emlékmű mellett, így személyesen most váltottunk szót első alkalommal. Leülünk és tovább beszélgetünk az ötletről, és valami elkezdődik… És igen, egyetértek, ahogyan a dolgait figyeltem a sajtóban, eddig is úgy ítéltem meg, hogy ha ő valamit a fejébe vesz, akkor azért a falon keresztül is átmegy.

– Édesapja köztudottan Fradi szurkoló volt. Tőle hallott először Lajosról, a Videoton és a Ferencváros egykori kiváló labdarúgójáról?

 – Sőt! Amikor apám először elvitt Fradi meccsre, akkor láttam őt játszani. Persze tudom, hogy erre most Székesfehérváron sokan felkapják a fejüket, de apám azt mondta nekem, hogy minden becsületes magyar ember a Ferencvárosnak szurkol. Egy gyereknek, akit így neveltek, nem sok választása van, hiszen becsületes akar lenni, és magyar. Az autómon is látható egy Fradi címer. Véletlenül úgy alakult, hogy zöld járművet vásároltam, és ha már így történt, azt gondoltam, rá kell tennem egy címert. Rendszeresen járok a mérkőzésekre, bérletem van, szenvedélyes ferencvárosi szurkolónak mondhatom magam.

– Itt Székesfehérváron avattuk fel a Helsinki olimpia emlékére készült emlékművet. Mit szól ehhez?

 – Azt, hogy gyönyörű. Melocco Miklós szobrászművészt nem kell bemutatni senkinek, nagyszerű ötlet volt a könyv, amelynek lapjain aranybetűkkel olvashatók a sporthősök nevei. Nézze, az 1952-es olimpia eseményei jóval a születésem előtt történtek meg, de engem apám a sport szeretetére nevelt. Nagyon sok szó esett otthon a sportról, kevesen tudják róla, hogy ő maga is aktív, első osztályú kézilabdázó volt, aki magyar bajnoki címet szerzett. Aztán építész pályafutása mellett már nem játszott tovább, de mindig arra buzdított, hogy sportoljak, mozogjak, és mozgott velem együtt. Így aztán mindig, a múltban és a jelenben is élénken követtem a magyar sport történéseit, ezért tudtam arról, mi történt 1952-ben Helsinkiben, az olimpián. Tudtam a csúcsról, hogy soha előtte és azóta annyi érmet nem sikerült szereznünk az olimpiák történetében, mint akkor. Van egy könyvem, amit még édesapámtól kaptam, amely az olimpiák történetét foglalja össze. Rengeteget lapozgattam, elég jól ismerem az 1952-es olimpiát, bár számomra bizonyos szempontból az 1956-os még izgalmasabb volt a forradalmi párhuzam miatt… Képzelje el, nekünk nem volt tévénk. A nyolcvannyolcas szöuli olimpia előtt pár nappal vettünk egy szovjet Junoszt készüléket, majd a versenyek után kidobtuk. De az olimpiát azért megnéztük azon a pici tévén.

– Édesapjának az volt a gondolata, inkább olvasson, sokkal többre viszi?

 – Igen, így vélekedhetett, hiszen akkoriban azon a két csatornán is csak az agymosás folyt. Mi inkább beszélgettünk esténként. Ezért a társadalmi életnek én egy egészen más szintjét éltem meg, miközben gyakran csak arról lehetett társalogni, hogy mi ment előző nap a tévében. Borzasztónak láttam ezt.

– Kű Lajosnak az 1952-es olimpia kapcsán még négy célja van. Azt szeretné, hogy a Helsinkiben történtek emléke legyen Magyar Örökség Díjas és legyen Hungarikum, a fehérvári emlékmű mellett mondják el sportolóink az olimpiai esküt, és tanítsák sporthőseink dicsőségét az iskolákban. Mit szól ezekhez a tervekhez?

 – Egyetértek velük, jó, hogy hallom ezt. Örülök a Magyar Örökség Díjjal kapcsolatos elképzelésnek is, hiszen egyszer már sikerrel terjesztettem fel arra valakit, tudok segíteni, talán ha együtt tesszük meg a felterjesztést, eredménnyel járunk. Mindenképpen tanítanám a sportolók hőstetteit az iskolákban, ez ugyancsak kiváló ötlet, ha pedig az olimpikonok is úgy érzik, hogy a fehérvári emlékmű amolyan Mekka-köve, legyen itt az eskü, ez szép gondolat. Viszont egyvalamivel vitatkoznék Lajossal. Ő azt mondja, soha többé nem ismétlődik meg, mint ami Helsinkiben történt, amikor 16 aranyérmet nyertünk. Szerintem pedig igen! Mégpedig akkor, ha Budapest rendezi az olimpiát! Abban bízom, hogy én még azt megláthatom.