Lukács László (1950–2023)

Hitelesebb magyar néprajzkutatót nem hordott a Föld a hátán, és erről legékesebben az a csodálatos mezőföldi hang árulkodott. Többször adatott meg nekem, hogy televíziósan vagy újságba felvételt készíthettem Laci bácsival, és nemcsak a feledésbe ment népi szokások, nagyszerű történetek miatt, de a kedves, meseszép hangja miatt annyiszor éreztem, hogy meg kellene ölelni. Alapos, precíz ember hírében állt, aki soha nem ért kutatásai végére, hiszen ő is vallotta, minél többet ismerünk meg, annál többet kell még megtudni. Legutóbb egy sorozatban mesélt a Fejér Megyei Hírlap és a Feol olvasóinak Petőfi Fejér vármegyei történeteiről, szabályosan ittam ezeket a sztorikat. Az elsők közül való a Néprajzi pályamunkák Fejér megyéből című puha borítójú, 1978-ban kiadott könyve. Mivel is foglalkozott élete során a legtöbbet? Persze, hogy Fejérrel, mert a zámolyi legényt ide kötötte minden. Kutatta a mezőföldi tanyákat, a Káli-medencei házakat, a lebontott és örökre elsüllyesztett Palotavárost, de sokat tudhattunk meg tőle a Fejér vármegyei németségről, a céhes mesteremberekről, és kihez fordulhattunk volna, ha nem Lukács Laci bácsihoz, mikor a nép egykori szokásairól akartunk valamit megtudni karácsony táján, húsvét illatos napján vagy akár első szent királyunk ünnepén?
Emlékszem, mikor ajánlotta Petőfi-sorozatát, szinte csilingelt a hangja a telefonban, s már az első percben meggyőzött, mégis sorolta a nagy költő és családjának történeteit Ercsitől Adonyon át Fehérvárig. Egész életében úgy gondolkozott, hogy ami tudást ő megszerzett, azt kötelessége átadni az embereknek, hiszen még így is mennyi tudást vitt magával Laci bácsi. A végtelenül gazdag magyar néphagyományba szépen bútorozva elhelyezte Csokonait, Kossuthot.
2018-ban megkapta a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét a Fejér vármegyei díszpolgár. Amikor az egyetemet elvégezte, hívták más helyekre is dolgozni, de miért ment volna bárhova, ha egyszer ő mezőföldi, Fejér megyei? Az egyetemi utolsó előtti évben már hívták a fehérvári múzeumba dolgozni, és Laci bácsi ment is. Bár tanulhatott még Bécsben is, ösztöndíjas lehetett Németországban, de itthon maradt, és élete végéig szerves része volt a Szent István Király Múzeumnak.
Zámolyon született, ahol mindent megtalált, amire szüksége volt. Látott nagy gazdaságot, de találkozhatott a mezőföldi paraszttal is, ismerte a református és katolikus lelkészt. Fundamentumként vastagodott az első tizenöt év, s lett a magyar nép nagyszerű ismerője. De kőműves édesapja mellett érthető, hogy műemlékvédelmi szakmérnök is lett a műegyetemen.
Büszkeséggel tölt el, hogy hallgathattam Laci bácsit, hogy többször is megtisztelt történeteivel. Nagyon sajnálom, hogy az az ölelés nem történt meg. Isten óvjon, drága Laci bácsi, odaát!