Jó reggelt, Fejér vármegye!

Milliószor csukta már be maga mögött a szerkesztőség ajtaját, abban a jóleső tudatban, hogy a hírek újsággá értek össze aznap estére. És persze ugyanennyiszer nyitotta ki a vaskos, százéves ajtót reggelente, amikor a napi értekezletek kezdődtek. De az ajtó most valahogy furán, üresen koppant, amikor a háta mögött becsukódott. Mintha nem fából, hanem vaskos, szúette emlékekből lenne. Ebben a „kongásban” benne volt a múlt minden csatája, hibája, feszültsége, de benne voltak a szerkesztőségi nevetések és a vidám ugratások is. És igen, ebben a fura, mélyről jövő dörrenésben ott feszült a jövő minden kérdése, elszánása, fogadalma is. Hogy könnyebb lesz-e az új ösvény, maga sem tudta. Arra gondolt, talán nem is a cél a fontos. Olykor az út maga a cél. Hogy merjük bejárni.