Az író, aki a dzsungel szabadságharcosaiért küzd

A világhírű amerikai filmsztár, Sylvester Stallone a Rambo 4-et úgy készítette el, hogy előtte tájékozódott, felhívta az Egyesült Nemzetek Szervezetének valamelyik illetékesét, valamint egy magazin témában jártas riporterét és megkérdezte, hol van a legbrutálisabb, ugyanakkor legjobban elhallgatott háború a világon? Ezért forgatta a dél-keleti ázsiai népirtás történeti hátterével sorozatának azt az epizódját – tizenöt évvel ezelőtt. A helyzet azonban most még az akkorinál is nagyobb tragédiába fordult.

 – Milyen hírekre alapozza ezt a véleményét? 

– Az utóbbi időben többször beszéltem telefonon Abel Tweed-el, a karenni állam miniszterelnökével – mondta a FEOL-nak Cey-Bert Róbert Gyula. – Megosztottuk egymással véleményünket arról, ami jelenleg a világban történik: Európában proxy háború dúl az Egyesült Államok és Oroszország között, a Közel-Keleten pedig egy másik, hasonlóan jelentős konfliktusnak lehetünk tanúi. A fősodratú média csak ezekkel foglalkozik, ugyanakkor a bolygó eldugottnak nevezhető részein, elsősorban Dél-Kelet Ázsiában súlyos népirtó harcok dúlnak. Még Afrikára is jobban odafigyel a világ, hiszen a migrációs válság miatt a Száhel-övezettel például viszonylag sokat foglalkoznak a lapok.

– Mi változott meg Dél-Kelet Ázsiában?

– Burmában súlyos harcok dúlnak, miután a katonai diktatúra, amely sokáig a demokráciát játszotta, levetette álarcát. Egy ideig igyekeztek elnyerni a nyugati politikusok és a befektetők rokonszenvét, de mostanra megunták ezt a játékot. A burmai tábornokok a békés időszakot felhasználták arra, hogy utakat építsenek, bázisokat hozzanak létre olyan, korábban szinte járhatatlan területeken, ahol tudták, támadást indítanak a kisebbségek ellen – legyenek azok karennik, karének, monok, sanok, csinek, kacsinok. Senki sem ismeri a pontos számokat, mert nem történt népszámlálás, amely ezt kiderítette volna, de becsülhető, hogy egész Burma lakosságának legalább a negyven százalékát körülbelül tizenöt kisebbségi nép alkotja. Most hevesen támadják a karenniket, katonákat küldtek ellenük. Ez népirtó háború, mert a burmaiak nem asszimilálnak, nem próbálnak demokratát játszani, fegyverekkel oldják meg, hogy csökkenjen a kisebbség lélekszáma. A karennik a békésebb időszakban is vigyáztak magukra, nem tették le a fegyvert, de nagy hátrányban vannak, mert a burmaiak nagylétszámú hadsereggel, repülőkkel, komoly páncélos járművekkel és korszerű fegyverekkel rendelkeznek. A karennik csak kézifegyverekkel harcolnak, esetleg egy-egy RPG gránátvető van a birtokukban, ezért nagyon nehéz helyzetbe kerültek.

 – Miért nem tudják békében hagyni ezeket a népeket, ha már amúgy is jogfosztottak? 

– Mert a területen, ahol élnek, értékes bányák és erdők vannak. A mai világban, ahol szinte minden a pénzről szól, ezeket a természeti kincseket meg akarják kaparintani a már amúgy is gazdag tábornokok. Burmában a korrupt katonák komoly erőt képviselnek a társadalomban.  

– Korábban Hollywood ingerküszöbét már elérte az ottani népek sorsa, hiszen a Rambo-sorozat negyedik része, a John Rambo ott játszódott a burmai őserdőben és jól bemutatta a népirtást. Van-e annak bármilyen esélye és lehetősége, hogy ezekre a kisebbségekre komolyabban odafigyeljen a világ?

– Valóban, Stallone abban a filmben a karének mellett harcolt, akik a karennik testvérnépe. Úgy is nevezik őket, piros karének, de ez nem politikai állásfoglalást jelent, hanem azt, hogy a népviseletükben erősen megjelenik a piros szín. Nagyon komoly dzsungelháború dúl Burma keleti részén, amit hatalmas őserdők borítanak: jól ismerem azt a területet. Ott még nincsenek utak, a harcoknak csak a közelébe lehet eljutni járművekkel, elsősorban gyalogosan kell ott közlekedni és harcolni. A karén hadsereg létszáma 12 és 15 ezer között lehet, a karenniké körülbelül 3 ezer fő, és esetenként 50 vagy 100 ezer katona támadja őket. Bár folyamatosak a hadműveletek, tartják magukat, de a világ nem törődik velük, még a thaiföldi újságok sem számolnak be róluk, pedig minden ott történik a közvetlen közelükben. Néha egy-egy menekült átjut Thaiföldre, de ehhez a burmai-thaiföldi határ túloldalán már hozzászoktak, mint ahogyan az időként hallatszódó fegyverropogáshoz is. Ha valaki például Mae Hong Song-ban jár, akkor hallhatja az ágyúdörgést, de máskülönben ez egy teljesen elfelejtett, eltakart, elrejtett háború, amely valójában népirtás.

– Miért fontos a kiállás, a karennik sorsa egy magyar író számára?

– Az életemet 1956 szellemisége határozza meg, amióta a forradalom idején Kaposvárról felutaztam Budapestre és láttam, mi történik az utcán. Részt vettem a harcokban a szovjeteket ellen, és örökre a lelkembe ivódott a szabadságért való kiállás, és tudom, mit jelenthet a fiatal, 17-18 éves karennik és karének számára, hogy helyt kell állniuk a hatalmas túlerővel szemben és számolniuk kell azzal, hogy esetleg nem élik túl az összecsapásokat. Tudom, milyen a hazát és a családot védeni, és számukra nincs is más lehetőség. A falhoz vannak szorítva, úgy, mint amikor csapdába ejted a tigrist. Nincs más választásuk: vagy hagyják magukat lelövetni, vagy ellenállnak az utolsó leheletükig. Kevesen értik meg ezeket a kis népeket, pedig Dél-Kelet Ázsia mellett még sok helyen dúl olyan háború, amikor a kisebbségek tudják, hogy előbb-utóbb kiirtják őket, de nem akarják a végzetüket elfogadni. Mi 1956. november 4-én is tudtuk, hogy alig maradt esélyünk, de megmaradtak az álmaink. Rövid ideig bíztunk az amerikai segítségben, de miután rájöttünk, hogy hiába, tovább folytattuk a harcot a magyar becsületért. Már 18 éves koromban jól ismertem a magyar szabadságharcok történetét, azokat az időket, amikor már csak dacból, az ősök iránti tiszteletből is folytattuk a reménytelen küzdelmet. Akinek szerencséje volt, az életben maradt és megmenekült, akinek nem, az holtan maradt a csatatéren.

– Az állam nélküli, hivatalosan el nem ismert népeknek volt egy amolyan „árnyék” világszervezetük. Ilyen még létezik?

– Egy időben a karenniket én képviseltem abban a szervezetben, de mivel közöttünk sok olyan nép képviselője is akadt, amelyiknek a jelenléte nem tetszett a nagyhatalmaknak, lehetetlenné tették a működést. Megemlíthetem az észak-amerikai sziúkat és navahókat, az alaszkai indiánokat, a polinézeket és a tahiti bennszülötteket, akiknek a fellépése a franciáknak nem tetszett, kínai részről pedig például az ujgurok, a tibetiek és a belső mongolok jelentették a tüskét. Hágában működött a székhely, talán még létezik ott valamilyen titkárság, de minden támogatást megvontak, legtöbbször a terrorveszélyre hivatkozva. Ezzel még a segítségkérés, a halálkiáltás lehetőségét is elvették sok olyan néptől, amely a szabadságáért, az életéért küzd.

– Következetesen Burmának mondja az országot, amit ma Mianmar néven találunk meg a térképen. Miért?

– Mivel a karennik, karének és a többi nép is burmaiaknak nevezik őket, és a Mianmar elnevezést a katonai diktatúra találta ki magámnak, én a régi, több száz éves változathoz tartom magam. 

– Hogyan alakult ki ez a helyzet a dél-kelet ázsiai térségben?

– A 19. század elején és közepén Burma még független királyság volt, az emberek elsősorban az Iravádi folyó termékeny területein, hatalmas rizsföldeken dolgoztak. Az ország főként Thaifölddel háborúzott, aztán megérkeztek az angolok Indiából és megtámadták a Burmai Királyságot. Elég hosszú ideig tartott a harc, aztán az angolok végül elfoglalták Burmát és tovább nyomultak kelet felé. A Burmai Királyságtól keletre több kisebb fejedelemség és királyság akadt: a monok, a sanok, a csinek, a karének, a karennik, a kacsinok. Az angolok ezeket egymás után mind elfoglalták és Burmával együtt az Indiai Császársághoz csatolták. Aztán 1948-ban India és Burma független lett. A burmai lakosság közel felét a korábbi önálló királyságok népei alkották, ám rájuk nem gondoltak a gyarmatosítók, azt mondták, a kis népek intézzék a maguk dolgát Burmával. De amint a burmaiak az angoloktól megkapták a függetlenséget, úgy döntöttek, ideje ezeket a népeket megsemmisíteni. Nem beolvasztással, mert az túlságosan lassú folyamat, hanem háborúval és népirtással. Az önvédelmi harc azóta is folyik az őserdővel borított hegyekben: ennek látjuk most a brutális végjátékát.