Az albán Robin Hood és a szuverenitás

A kilencvenes évek második felében már éppen kihunyóban volt a délszláv háború parazsa, amikor kirobbant egy válság tőlünk még délebbre, az akkor sok szempontból rejtélyes, ma már turisztikai célponttá vált Albániában, a szkipetárok földjén. Akkoriban már megalakítottuk hárman a mi saját különleges tudósítói csapatunkat. Vezetőnk a Horvát Nemzeti Gárda ezredese, Eduardo R. Flores lett, aki egy nemzetközi rohamszázad parancsnokaként kétszer sebesült meg, és én a második után rábeszéltem arra, hogy a kedvemért lényegüljön újra vissza haditudósítóvá. Cicóval, a fotóriporterrel kiegészülve aztán sokfelé jártunk Kelet-Szlavóniától Krajinán keresztül Szarajevóig. Lényegében az a vakmerő, fiatalos lendület vitt minket tovább az albániai polgárháborúra hasonlító valamibe, aminek ma már nyoma sincs bennünk. (Eduardóban végképp nincs, mert tizennégy éve lelőtték Bolíviában.)

Először nagyon furcsának tűnt az albán konfliktus, de aztán kibogoztuk lényegét. A helyiek elmondták, Soros piramisjátéka döntötte be a kisemberek befektetéseit, amiből – ez csak később derült ki – összesen 1,2 milliárd dollár értékű kár származott a koldusszegény országban. A csőd és a harag először tüntetéseket, majd fegyveres összetűzéseket provokált, a harcok során körülbelül kétezren meghaltak, és persze felgyújtották a bankokat, mert azokat lehetett, ott voltak kéznél. Sorost nem találták. Még békefenntartó csapatokat is vezényeltek az országba, hogy kimenekítsék a külföldieket, mi azonban velük ellentétben befelé mentünk, hogy írjunk néhány riportot.     

Kalandosnak bizonyult. Főként azért, mert sikerült személyesen beszélnünk azzal a Fatos Nano-val, aki később Albánia miniszterelnöke lett, majd a déli országrész felkelőparancsnokával, aki, mielőtt gerillavezérré vált volna, civil foglalkozására nézve egyszerű kábítószercsempészetből tengette az életét. Egészen addig, amíg meg nem jelentek a vlorai öbölben az olasz kéksisakosok. Már másnap reggel leküldte két emberét a laktanyájukhoz, akik kilőttek egy-két sorozatot, hogy peregjen a vakolat. Majd megüzente, mennyi pénzt kér azért, hogy ne tegye pokollá a békefenntartók életét azon a vidéken, ne legyen minden ébresztőjük hasonló. Az olaszok nyilvánosan felháborodtak, nem nyilvánosan azonban persze fizettek, mint a katonatiszt. Lefter Zani pedig – így hívták a maffiafőnököt – a fele pénzt szétosztotta a nép között, csak a többit rakta el magának, hogy legyen miből finanszíroznia a felkelést és a drogcsempészetet. Imádták érte, olyanná vált az albániai déltenger partján, mint Robin Hood. Csak ő létezett.

Amikor találkoztunk, holtfáradt volt, lövedékálló mellényben dülöngélt az asztalnál. Fejét nekidöntötte a mögötte lévő falnak, úgy intett az embereinek, hogy tegyenek elénk valami főtt állati belsőséget, és egy nagy üveg rakit. Addig meg sem szólalt, csak álmosan pislogott, amíg kétfelől ránk szegezett gépkarabélyok udvariatlan csövei előtt meg nem ittuk az összes szőlőpálinkát, csak azután kezdődhetett az interjú. Engem abban a környezetben nem nagyon kellett ivásra biztatni, így aztán a beszélgetés tartalmát ezúttal nem részletezném, de most már nem is az a fontos: az archívumban, az egykori Fejér Megyei Hírlap oldalán biztosan fellelhető. Lényeg, hogy békésen, szinte barátokként váltunk el, és sikerült épségben visszajutnunk Tiranába. Sok év múlva egy újságban olvastam, hogy Zanit Olaszországban lelőtték a nyílt utcán ­– gondolom folytatta a drogbizniszt, és az ment rá az egészségére. 

De mi köze mindennek a magyar szuverenitásvédelmi törvényhez és a nemzeti konzultációhoz? Mondom. Akkor, 1997-ben egy füstölgő európai országban járva a saját szememmel láttam, mit tud művelni a sunyi külföldi beavatkozás, egy távolról vezényelt pénzügyi csalás, manipulatív piramisjáték a kiszolgáltatott emberekkel, akik kétségbeesésükben előbb a bankokat, aztán a hivatalokat, majd egymás házát gyújtották fel. Láttam, mit képes okozni az, ha egy állam képtelen megvédeni magát és mások döntenek arról, hogy az ott élő őslakosnak egyáltalán érdemes-e felkelnie reggel, vagy sem. Milyen az, ha békefenntartók vonulnak be egy országba másoknak tetsző rendet csinálni – ó, de szívesen küldenének hozzánk, ránk is ilyeneket, jaj, de mélyen leborulna eléjük a teljes magyarországi ellenzék az összes liberálisával, kommunistájával, istentagadójával együtt.

Igaz, mi nem vagyunk albánok, de azért jobb ma egy erős és jó törvény, minthogy holnap esetleg valami komolyabbhoz kelljen nyúlni a nemzet túlélése és jövője érdekében.