A sörédi néni sem tudta, miért szánták halálra (galéria, videó)

Éppen ma jutottam el odáig, hogy meglátogattam a Magyar Nemzeti Múzeum talán leginkább megrendítő kiállítását. A második világháború után tömegesen elhurcolt nők és férfiak emlékhelyének a ferencvárosi pályaudvar mellett egy atombiztosnak vélt épület ad otthont: a beton bunker egykor a Magyar Államvasutak légoltalmi óvóhelye és vezetési pontja volt. A Málenkij Robot Emlékhely annak elfúló kiáltása a képzeletben, hogy az embertelen körülmények következtében megközelítőleg 300 ezer magyar veszthette életét a Szovjetunióban – de pontos adatot soha nem tudhatunk már meg erről.

A nyugati liberálisok által máig megbocsátó romantikával emlegetett kommunista birodalom a hazánk felett katonai erővel megszerzett hatalmát felhasználta arra is, hogy a legyőzött ország lakosságát tömegesen rabszolgamunkára hurcolja. Sztálin 1944. december 22-én aláírt parancsa eredetileg a német foglyokat kötelezte jóvátételi, valójában gyilkos rabszolgamunkára, de ez gyorsan megváltozott. A teljes magyar fogolylétszám az egymilliót is elérhette, harmadukat a fogság áldozatának kell tekinteni akkor is, ha az orosz hatóságok 2005-ig csak 66 ezer 277 elhunyt nevét találták meg. Önkéntelenül futom végig a listát, szemem egy abai katona nevén akad meg. Aztán eszembe jut a sörédi asszony, akivel sok éve beszélgettem.    

Amikor Berzsán Lajosné Rózsa Margit végre hazajutott, az őt fogadó ávós verőlegények megfenyegették: ha bárkinek beszél a Szibériában töltött szörnyű évekről, visszajuttatják a földi pokolba. Ott ültem a 83 éves néni házának konyhájában és nem akartam hinni annak, amit láttam. Combnyaktörése volt, eltörött a karja is, idegzsábáját a hadifogságtól hurcolta egy életen át, mégis erősnek tűnt, olyannak, akit csak nehezen gyűrnek le a nehézségek. Amit átélt, az maga a rémálom. Eszembe jutnak a maiak: velem együtt ott pusztultak volna valamennyien.

Egy díszes oklevelet olvastam nála ott, a konyhában: Orbán Viktor miniszterelnök a Szabad Magyarországért Emléklapot adományozta még 1999-ben Margit néninek. Aki mutatott egy másik papírt is, amit 1953-ban, Nyíregyházára való hazatérésekor állított ki a kommunista hatóság.

„Visszafelé már nem volt fegyver az orosz őröknél. Hová is szöktünk volna és miért? Ám a határnál felénk fordított géppisztolyokkal fogadtak a magyar ávósok. Megdöbbentő volt.”

De kezdjük az elején a történteket. Miután Sörédet elfoglalták a szovjet csapatok, egyik nap fegyveres oroszok jelentek meg Rózsa Margit házában.

„Azt mondták, csak egy órára visznek el kihallgatásra. Kisfiamat és lányomat vak nevelőanyámra hagytam, nem gondolva, hogy hét év után látom őket viszont és pufajkában, csontsoványan nem ismernek meg. Betettek egy teherkocsiba, voltak ott férfiak és nők vegyesen. Málenkíj robot, azt mondták, jóvá kell tennünk a háborús pusztításokat. Felraktak a vonatra, s az első állomás Ogyessza volt. Aztán fokozatosan vittek észak felé, mindig feljebb és feljebb, hogy szokjuk a hideget. Végül Észak-Szibériában kötöttünk ki egy olyan táborban, ahol erdőirtást végeztek. Főként a németek hullottak, mint a legyek. De volt ott észt, cseh, lett és olasz, s még jónéhány másik nemzet fia is. A halottak testét felhasították, kivágták a szívet és a tüdőt, csak azért, hogy bizonyosan senki ne maradjon élve. Aztán bekötözték a testet és elásatták a hóba, már amennyire tudták. A tavaszi olvadáskor aztán a környék tele volt égnek meredő végtagokkal, csupasz, lerágott fejekkel. Igyekeztem mindig minden munkát elvállalni csak azért, hogy ne kelljen kimenni a hóba és a fagyba. Mindenre jelentkeztem, cipésznek, lovásznak és konyhásnak is, aztán időközben valahogy beletanultam a dolgokba. Mínusz 60 fokban dolgoztunk, igyekeztünk egymással szemben állni, és munka közben figyeltük a másik arcát, mert akinek a teste éppen fagyásnak indul, az nem érzi. Amikor észrevettük a foltokat, a hóval dörzsölni kezdtük rabtársunk bőrét. A tetvek persze nem fagytak meg.”

Margit néni 1945-től egészen 1953-ig nem írhatott levelet. Azt hitték róla, hogy meghalt. Volt olyan rabtársnője, aki, amikor hazatért, férjét egy másik nővel találta a házban, erre ott halt meg a küszöbön. Mások nem bírtak az étvágyukkal, és első adandó alkalommal halálra ették magukat.

„Ha az őröknek megtetszett valamelyik lány, elvitték és megerőszakolták, de az a szerencsétlen legalább kapott valamennyit enni. Volt, aki kettő, három gyerekkel indult hazafelé, de az ilyeneket a határnál visszafordították. Amikor már lehetett, írtam levelet Rákosinak is, kérdeztem benne, hogy legalább árulja el, miért vagyok Szibériában, mert ha kiderül, legalább megnyugszom. De sosem érkezett válasz. A táborparancsnok azt állította, hogy elküldték, de én nem hiszem. Soha semmit sem indokoltak meg, s valójában mind a mai napig nem tudom, hogy miért voltam ott.”