Tizenhárom érv a megmaradásunkért

Csak egy nappal vagyunk az aradi nemzeti tragédia évfordulója előtt, amikor ennyi év után ismét és sokadszorra szuverenitásunk megtörésére indulnak felénk az ellenséges csapatok: igaz, ezúttal nem szuronyt szegezve, habos szájú lovak hátán, ágyúdörgésben. Ma már más a módi. Minden ellenkezésünk dacára, a fejünk felett, minket kijátszva egy olyan rendeletet hoztak tető alá, csaltak ránk a brüsszeli korrupciós központban, amellyel történelmi léptékekben – ne legyünk naivak, nem kevesebb a tét – létünket, kultúránkat fenyegetik egy erőszakos lakosságcserére való kényszerítéssel. Amit most elfogadtak, az behódoltatna minket annak érdekében, hogy egy idegen, sőt, velünk leplezetlenül gyűlölködő hatalom gépezete döntse el, kivel éljünk együtt ebben az amúgy is kicsinnyé lett, végeredményben mindig magára utalt országban.

Jobban áll nekünk a szablya, mint az öltöny, ám manapság nem lehet a csatatéren legyőzni őket: diplomáciának nevezik azt az ördögi találmányt, nemzeti, szuverenista politikának azt az egyetlen esélyt, amellyel képesek lehetünk megőrizni önállóságunkat, magyarságunkat, jövőnket. És persze szükségünk van Isten segítségére is. Szerencsére „csapataink harcban állnak” ezen a fronton, bár sajnos a küzdelem kimenetele jelenleg még kérdéses, hiszen Júdások ülnek az ország legszebb házában, és a zsebük tele amerikai pénzzel. Nem kisebb a tét, mint Muhinál, Mohácsnál, vagy éppen Pákozdnál volt, csak az ütközet jellege lett más, ellenségeink lettek fondorlatosabbak, gusztustalanabbak, álságosabbak. Nem méltó ez hozzánk, de nem léphetünk ki a szorítóból, állnunk kell az ütéseket ilyenektől is.

Vajon mit szólna ehhez a helyzethez a tizenhárom tábornok, akiknek némelyike még magyarul sem tudott, de képes volt harcolni és meghalni a szabadságunkért, függetlenségünkért? Mit mondanának az akasztottak, az agyonlőttek, a börtönökben lassan megtébolyodottak? Mi lenne a véleményük azoknak a magyar honvédeknek, akik később az amerikai polgárháborúban véreztek egy olyan országért – az Egyesült Államokért – amely morális értelemben ma csak árnyéka egykori önmagának? Vajon legyintenének és önfeladásra biztatnának, mint teszik ezt azok közöttünk, akik aprópénzre (talán nem is olyan apróra) váltanák a jövőnket? A fiaink, unokáink holnapját?

Tizenhárman mondják nekünk ugyanazt. Nem engedhetünk egy tapodtat sem, mert már betették a lábukat az ajtó résébe. Oda kell vetnünk a vállunkat, nem elfeledve, hogy bár más a fegyverünk, mint a negyvennyolcasoknak volt, az ökölbe szorított kéz erejének, a szív dobbanásának éppen olyannak kell lennie, mint akkor, nekik volt. Mert ha mégsem, akkor nyugodtan odaállhatunk mi is a bitófa alá, az aradiak mellé, várva a kötelet.