Vilmos atya elköszönt Pusztavámtól

– Hogyan értesült arról, hogy el kell hagynia pusztavámi szolgálati helyét?
– Máriabesenyőről éppen hazafelé tartottam, amikor a zsebemben megcsörrent a telefon. A kijelzőn láttam, hogy a püspök úr hív. Autómmal félreálltam egy parkolóban, gyorsan visszahívtam, majd közölte velem a szándékát: Enyingre helyez át augusztus 1-jével mint plébánost. Biztosított a támogatásáról, és elmondta, hogy bármiben segít, amire szükségem lesz.

– Egy megszokott környezetből hirtelen ki kell szakadnia. Úgy tudom, Pusztavámon, egy felújított plébánián, kényelmesen, nyugodtan élt.
– Ahogy meghallottam, hogy Enyingen plébánosként kell majd szolgálnom, nagyon megörültem. Egy fiatal pap életében egy nagy előrelépés ez, hiszen itt, Pusztavámon előbb káplánként, majd segédlelkészként dolgoztam. Az, hogy egy új plébániát kapok, ráadásul plébánosként, mindenképpen előrelépést jelent, nagyobb felelősséggel jár, de a karrierem szempontjából nagyon fontos. Örülök a kinevezésemnek, azt jelzi, hogy bíznak bennem.

– Amikor három évvel ezelőtt idekerült, a helyi plébános, Ambrózi Tamás atya a szárnyai alá vette. Sokat tanult tőle?
– Rengeteget köszönhetek neki! Három évvel ezelőtt, amikor ideérkeztem, tulajdonképpen civilként jöttem. Volt egy teológiai diplomám, s akkor még nem voltam felszentelve. Most pedig plébánosként távozok, s ez a három év nagyon fontos volt az életemben. Tamás atya valóban a szárnyai alá vett, minden fontos elméleti és gyakorlati dolgot átadott nekem, amiért csak hála és köszönet jár. A helyi közösséget arra kérte, hogy fogadjanak be, ami meg is történt. Két évvel ezelőtt költöztem a pusztavámi plébániára, előtte Móron éltem. Akkor éreztem először, hogy befogadtak, egyértelművé vált számomra, hogy a saját papjuknak néznek. Nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy tisztelettel és gondoskodással fogadtak. 

– Orgonajátékát gyakran figyeltük. Sokszor mondogattam én magam is, hogy Vilmos atya abszolút profi orgonista, hiszen művészi szintű a hangszertudása.  
–Igen, gyakran orgonáltam, ha kellett, kántorként is aktív voltam. Gyermekkorom óra zongorázom, s miután az egyetemen alkalmam volt orgonához jutni, sok időt töltöttem a hangszerrel. A pusztavámi orgona ragyogó hangú, nemrég újították fel, szívesen játszottam rajta a szabadidőmben. Néhány alkalommal, amikor Tamás atya misézett, az erkélyen én ültem és orgonán játszottam, énekeltem.

– Ma nemcsak a közösség tagjai búcsúztak Öntől, hanem Ön is a hívektől, testvérektől. 
– Egy hónapja tudtam meg, hogy el kell innen mennem, és Enying a következő állomáshelyem. Azóta készülődéssel telik az idő. Fokozatosan tör föl bennem az elmúlt évek emléke: az örömök, bánatok. A magány érzése időnként bennünket is elér, ennek megtapasztalása a lelkünket erősíti.

– Milyen gondolatokkal távozik Pusztavámról?
– Bátornak, kezdeményezőnek kell lenni, nyitni kell az emberek felé. Utolsó itteni prédikációmban kiemeltem a reményt. Előfordul velünk, hogy jelen életünket kilátástalannak, sivárnak ítéljük meg. Amikor másnap kisüt a nap, újból reménykedünk, belül a szívünk mélyén már érezzük, hogy hamarosan valamilyen öröm ér bennünket.

– Augusztus 1-jétől tehát Enyingen szolgál. Katolikus testvéreim nevében jó utat, reményteljes és boldog enyingi éveket kívánunk Önnek, de mindenekelőtt jó egészséget!
– Köszönöm szépen. Jó szívvel gondolok vissza a pusztavámi közösségre. Isten áldása legyen valamennyiükön!