Tribolt Lajos barátom emlékére

Egy újabb szereplője távozott el örökre a vármegye újságírásának, egy olyan korszaknak, amely már csak nyomokban hasonlít ahhoz, amit a mai digitalizált világban olvasóink ismerhetnek. Tribolt Lajos nélkül nem lehetett sem Dunaújvárosban, sem pedig később, Székesfehérváron helyi televíziózásról beszélni, de nem volt értelme pártpolitikáról sem: a Dunaújvárosi Hírlapban és a Fejér Megyei Hírlapban ő volt az, aki meghatározó módon beszélt és írt a belpolitikai folyamatokról, átalakulásokról és ütközésekről. Akit ő nem ismert, vagy nem ismert el legalább megengedő módon, annak semmi esélye sem volt szűkebb hazánk politikai iszapbirkózásában. Munkával és rengeteg cigarettával élte túl a kádári hírlapírás rá jutott időszakát, aztán magát a rendszerváltást és az utána következő évtizedeket. Ő lett az önkormányzatiság legfőbb ismerője és az összes parlamenti és helyhatósági választás levezénylője a szerkesztőségben. Ha felmerült bármilyen ezzel kapcsolatos kétely és probléma, máris felharsant a kiáltás a redakció folyosóján: „Szóljatok a Triboltnak!” Sokat beszélgettünk arról, hogy az „átkosban” csak egyfelé kellett figyelnünk, aztán a többpártrendszerben már mindenfelé: ez lett a belpolitikával foglalkozó újságírónak a sorsa és mihez tartása. Mondogattuk azt is, hogy egy magunkfajta hírlapíró előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Tréfa volt ez, és talán mégsem az. Lajos – aki furcsa vezetéknevét francia őseire vezette vissza – ugyanúgy ragaszkodott vállig érő hajához és nyári hőségben is elmaradhatatlan zakójához, mint megrögzött baloldaliságához, humánus elveihez és becsületéhez. Hosszú évekig úgy dolgoztunk a Fejér Megyei Hírlapnál, hogy ő tartotta a kapcsolatot a bal-, én a jobboldali pártokkal, s miközben azok acsarkodtak egymással, mi esténként egy kocsmában, egy asztalnál, de nem egy pohár sör mellett ülve fésültük össze, beszéltük meg a napi eseményeket, a másnapi teendőket: a pártemberek csodálkoztak ezen, hogy lehet ezt így is. Lehetett, mert bár ő világéletében szocialista nézeteket vallott, én pedig keresztény-nemzeti oldalról tekintettem a világra, közöttünk az emberi hasonlóság és barátság mellett őrt állt egy megszeghetetlen fogadalom: az igazi tudás és értékek, a haza javáért való valós tettek tisztelete. Nem csak én állítom, hogy addig és azóta is az általunk írt és szerkesztett Négyszem-köz című rovat volt a megyei lap legolvasottabb oldala, ahol ugyanazokat a híreket kéthetente kettőnk eltérő álláspontja szerint értékeltük. Lajos aztán abbahagyta a munkát, mert egyre romlott az egészsége, jobbára már csak a futballmérkőzések és a történelmi dokumentumfilmek érdekelték, és csupán a távoli Ács községben élő nővérét látogatta dunaújvárosi, negyedik emeleti otthonából, ahol aztán minap a sokadik, az utolsó rosszullét érte. Mindkettőnk élete eggyé vált az újságírással. Ez nála megrögzött agglegénységben, nálam viharos együttélésekben nyilvánult meg. Nála viszonylag korai halálhoz vezetett, nálam… Nem tudja azt Istenen kívül még senki, mi lesz. Illetve talán tudja most már ő is, a barátom, Tribolt Lajos, hiszen vélhetően ott ül az égben egy hosszú asztal mellett az egykori szerkesztőség tagjaival együtt, és talán már csak azt számolják, hányan maradtak még a földi világban a régiek közül. Nem tudom, hogy Lajos, aki nem hitt sem Istenben, sem a túlvilágban, csak saját meggyőződésében, hol járhat most. Azt kívánom, hogy ezernyi baráti vitánk közül egy fontos és alapvető kérdésben nekem legyen igazam – mert akkor még biztosan találkozunk.