Mindig a szíve hajtotta Hujber Lászlónét, aki 40 éven át dolgozott a fehérvári kórház csecsemőosztályán

Repüljünk kicsit vissza az időben, a kezdetekhez hiszen Halász Judit slágeréből is jól tudjuk, hogy „minden felnőtt volt egyszer gyerek”. Csillogó szemű kisgyermekként pedig olykor egészen szürreális álmaink vannak, képzeletünknek semmi nem szab határt, hogy mik is szeretnénk lenni, ha felnövünk.

Kati teljesen fiús környezetben nőtt fel Vértesacsán. Nem igazán ismerte a lányos játékokat, a babák helyett a biciklizés, csavargás, erdőjárás kapott főszerepet az életében. Talán azon kevesek közé tartozik, akik imádtak iskolába járni. Hatalmas lelkesedéssel vágott neki tanulmányainak és ez az idők során nem kopott el, ám ahogy mondja a lelkesedés nem volt egyenesen arányos azzal, hogy kitűnő tanuló lett volna. Mindig próbálta kihozni a maximumot, és a legjobb tudása szerint teljesíteni, tehát már kisiskolásként elmondható volt róla, hogy igazi küzdő, aki szívét-lelkét beleteszi abba, amit csinál. A 7-8. osztályt már Fehérváron végezte, ahol volt egy tekintélyt parancsoló, rendkívül aranyos osztályfőnöke, Pintér Mária, aki tyúkanyóként terelgette tanítványait az élet olykor rögös és nehéz útján. Határozott elképzelése a jövőjét tekintve nem volt, de mindig is aktív szerepet vállalt a közösségi életben, imádott kézműveskedni, kedvenc tantárgya pedig a magyar volt. Elérkezett a pályaválasztás ideje, ahol a szülei bár szigorúak voltak, nem szerettek volna beleszólni a döntésébe. Akkori osztályfőnöke javasolta az ápolói pályát Kati számára, mivel tudta, hogy szeret emberek között lenni és segíteni másoknak, valamint kedves természete biztosan nagy előnyt jelent majd, ha erre az útra lép rá. Jobb döntést pedig úgy tűnik nem is hozhattak volna, hiszen 1983-ban tanulmányai elvégzése után a fehérvári kórházba került, ahol azóta is végzi hivatását, és teszi könnyebbé sok-sok apró lélek nehéz napjait. 

Bár útja a sebészet felé vezetett volna, az élet átírta a forgatókönyvet és így került a csecsemőosztályra. Mondhatni a mély vízbe került anélkül, hogy tudott volna úszni, de nem olyan fából faragták, aki ettől megijedt volna. Hamar felvette a ritmust, és könnyedén győzte le a felé tartó kisebb-nagyobb hullámokat. Az osztály, az ott dolgozók, és a gyermekek is a szívéhez nőttek az első pillanattól fogva, ma pedig el sem tudja képzelni máshogy az életét. Minden okkal történik, nincsenek véletlenek, ő is így talált rá az útra, amit neki szánt a sors. 

Negyven esztendő a mai rohanó világban, ahol munkahelyről munkahelyre, kapcsolatról kapcsolatra ugrálunk, igazán példaértékű és elismerésre méltó, Hujber Lászlóné viszont szinte észre sem vette, úgy elszaladt mellette az idő. Nagyon sokat köszönhet férjének, aki mindenben támogatta őt, a nehéz időszakokban pedig az egész családot a „hátára vette” és így győzték le az eléjük gördülő akadályokat. Mindig ő váltott munkahelyet, ha úgy hozta az élet, hogy Katinak ne kelljen lemondania a hivatásáról, amiben megtalálta önmagát. Férje és családja támogatása nélkül tehát ez a 40 év nem valósulhatott volna meg, ezért pedig soha nem lehet elég hálás nekik. 

Mint minden munkahelyen, itt is olyakor szembe kell nézni nehézségekkel, nem volt ez másképp Kati életében sem. A legnehezebb pont az volt számára, amikor meg kellett műteni a térdét és utána nem térhetett vissza 12 órába dolgozni. Haszontalannak és elveszettnek érezte magát, de kolléganői nem hagyták, hogy ezek a negatív érzések eluralkodjanak rajta. Segítő kezet, és támaszt nyújtottak, valamint nem győzték hangsúlyozni, hogy ugyanolyan értékes és hasznos munkát végez így is. 

Vihar után azonban mindig kisüt a nap és jön a szivárvány, ez így van az életben is. A nehéz idők próbára tesznek minket, de mindig csak olyan akadályok gördülnek elénk, amit képesek vagyunk legyőzni. Ha pedig legyőztük, akkor a boldog pillanatok még inkább felerősödnek. Az ilyen momentumokból nem volt hiány a 40 év alatt, a gyermekek pedig megtanították Katit arra, hogy olykor a legkisebb dolgok képesek a leginkább megmosolyogtatni minket, és hogy valóban a legszebb pillanatok vannak ingyen. 

Ha visszatekint az elmúlt negyven évre elégedettség tölti el a szívét és úgy gondolja, hogy a gyermekkori énje büszke lenne rá. Semmit sem csinálna másképp, mindig a szíve hajtotta és megtett mindent, hogy most elégedetten tekintsen vissza a mögötte álló 40 esztendőre. Július 22.-e az utolsó hivatalos munkanapja, de nem ekkor fogja utoljára magára ölteni a munkaruháját, hiszen nem szeretne és nem is tudna egyik napról a másikra eldobni mindent. Amíg szükség van rá, és amíg tudja folytatni biztosan számíthatnak rá a kolléganői és a kisgyermekek is.