Kelet-Közép Európa elárulásának hadművelete (galéria)

Azokban a percekben az amerikai 101. és 82. légiszállítású hadosztály néhány különlegesen összeválogatott ejtőernyős katonája kiugrott a repülőgépéből Normandia fölött a holdfényes éjszakában. Öt perccel később és nyolcvan kilométerrel távolabb a brit 6. légiszállítású hadosztály egy kis csapata ereszkedett le. Ők voltak a jelzők, azok a katonák, akik azt a feladatot kapták, hogy fényekkel kitűzzék a leugrási övezeteket az őket hamarosan követő ejtőernyősök és a vitorlázógépeken szállított gyalogság számára.

A szövetséges ejtőernyős egységek világosan megjelölték a normandiai hadszíntér külső határait. Közöttük húzódott, végig a francia tengerparton az öt inváziós partszakasz: az Utah, az Omaha, a Gold, a Juno és a Sword. A kora hajnali órákban, miközben az ejtőernyősök Normandia sötét sövényei között harcoltak, a legnagyobb hajóhad, amelyet valaha látott a világ, gyülekezni kezdett a partok előtt: majdnem ötezer hajó szállított közel kétszázezer katonát, tengerészt és a partvédelem katonáit. A támadás reggel fél 7-kor kezdődött, hatalmas légi- és haditengerészeti bombázás és tüzérségi össztűz előkészítése után: az invázió első hullámában néhány ezer katona gázolt ki a partra.

Ezzel a háborús csataképpel kezdődött Cornelius Ryan „A leghosszabb nap” című könyve, amit az ötvenes évek közepén nagyjából ezer interjú elkészítése után írt. Aztán a könyvből John Wayne és Richard Burton főszereplésével 1962-ben Oscar-díjas filmet készítettek, hogy messze hirdessék a nyugati fegyverek fölényét, elsősorban az amerikai katonák – a valóságban csak ritkán tapasztalható – hősiességét és azt, mennyire igazságos volt minden, amit ők tettek. Persze nem a terrorbombázásokról, nem Hirosimáról szóltak Hollywood háborús eposzai: az önmarcangolást és a bűntudatot meghagyták a közép-kelet európaiaknak, különösen nekünk, magyaroknak. Sokkal később készült egy másik sikeres film is azokról a harcokról „Ryan közlegény megmentése” címmel. Egy amerikai katonáról szólt, aki a partraszállás során harcolt, miután fivérei meghaltak a világháború különböző frontjain. Az Omaha Beach kódnevet kapott tengerparton a rohamcsónakokból védhető fedezékbe igyekvő szövetséges katonák (az egyik őrmestert Mike Horváth-nak hívták, megszemélyesítője, Tom Sizemore nemrég halt meg a valóságban is) pergőtűzbe kerülnek, a vérveszteség óriási. Mindenütt halottak, sebesültek, cafatokra szakadt emberi testrészek, haldoklók halálhörgése. Még számítógépes játékot is készítettek ebből a brutális jelenetsorból. De az egy kitalált történet volt, ám én ismertem olyan magyar családot, ahol valóban meghalt három testvér a világháborúban. Csak róluk soha nem készült film, történetüket a Fejér Megyei Hírlap olvasói ismerhették meg.

Amikor nemrégiben Portsmouthban jártam, meglátogattam azt a múzeumot – az angolok D-Day Story-nak nevezték el –, ahol egyebek mellett Cornelius Ryan könyvének 96 eredeti kéziratát őrzik. A tengerparti széllel dacoló létesítményt, a britek nemzeti emlékhelyét eredetileg II. Erzsébet királynő 1984-ben nyitotta meg, majd a múzeumot ötmillió fontból 2018-ban felújították.  A történteket az érintettek szemszögéből mesélik el tárgyak, interaktív anyagok és videók segítségével. A résztvevők szavait és nézőpontjait, valamint a múzeum ikonikus és hangulatos gyűjteményeit felhasználva keltik életre az egykori eseményeket a jelen és a jövő nemzedékei számára. Bemutatják a szigorúan titkos előkészületeket, majd magát a hatalmas csatát, amely lényegében már akkor eldőlt, amikor azt megtervezték. A tárlat bemutatja a hadműveletet, amelyhez Nagy-Britanniából, az Egyesült Államokból, Kanadából és számos más országból érkeztek csapatok azért, hogy 1944. június 6-án áthajózzanak a La Manche-csatornán és megkezdjék hadjáratukat a német hadsereg elleni győzelem érdekében. A D-Day Story továbbra is az egyetlen múzeum, amelynek tematikája kizárólag a partraszállással foglalkozik. A helyszín nem véletlenül Portsmouth: ott volt a Quay House, a szövetséges parancsnokok szárazföldi főhadiszállása.

Az Overlord hadművelet a németek által megszállt Nyugat-Európa felszabadításának kezdetét jelentette négy évvel Franciaország, Belgium és Hollandia 1940 tavaszi megsemmisítő veresége után.  A cél az volt, hogy az amerikaiak megvessék a lábukat Franciaországban, és a kommunista diktátor seregeivel együtt legyőzzék a náci Németországot. Normandiát a brit partokhoz való közelsége miatt választották, így a szövetséges repülőgépek hatékonyan támogathatták a partraszálló csapatokat a támadás kezdeti szakaszában: német vadászgépeknek esélyt sem adtak. Több mint 6900 hajóból álló flottára volt szükség a 156 ezer fős támadócsapatok partraszállásához öt tengerparton, amelyek kódneveket kaptak (nyugatról keletre): Utah és Omaha (amerikai), Gold (brit), Juno (kanadai) és Sword (angol). Körülbelül 24 ezer légideszantos katonát is bevetettek, hogy átvegyék az irányítást a stratégiai pontokon, és megakadályozzák a német támadásokat a parton támadó csapatok szárnyai ellen. A rossz időjárási viszonyok és a német egységek heves ellenállása ellenére a műveletek sikeresek lettek: 1944. június 6-án estére a szövetségesek mind az öt tengerparton kiépítették kezdeti állásaikat. A német vereség egyik okaként emlegetik, hogy Hitler aludt, és nem merték felébreszteni, ezért késett a német elitpáncélosok bevetése: ám a szemben álló erők összehasonlításában ez a gyors védekezés is csak a végső kudarc egyik állomását jelentette volna.

Milyen lehetett a már akkor is (és máig) mindent és mindenkit lehengerlő amerikai hadiipar katonáival szemben küzdeni? Nekem egyszer mesélt erről egy magyar honvéd, akinek ezt a feladatot osztotta ki a sors. (A Harcok és bűnök című könyvem folytatásához készült az interjú, de végül a második kiadás soha nem jelent meg.)

Pipellán István, az idős vajtai férfi végigélte mindazt, amit a múlt században egy magyar emberre kimérhetett a sors. Háborút, nélkülözést, mindig törékeny, viszonylagos jólétet. Pocking kisebb bajor város Passautól délnyugatra. Csak kevesen tudják, hogy ott fekszik Nyugat-Európa legnagyobb magyar katonai temetője, ahol a második világháború áldozatai nyugszanak. Pipellán István bajtásai közül is nagyon sokan ott pihennek.

„Mikor hazudik valaki a legjobban? Amikor vőlegény, amikor vadászatból jön, vagy éppen háborús élményeiről beszél”, mondta nevetve, miközben saját vörösborából töltött az előttünk álló poharakba. Pipellán István a sárbogárdi 182-es gyalogosokhoz vonult be, Szentesnél próbálták feltartani az oroszokat. „Jöttek, mint az áradat. Általában az első, második támadó hullámot még vissza lehetett verni, de a harmadikat már nem. Csak vonultak előre, mint amikor a hangyák vándorolnak.”

Dunaföldvárnál átkeltek a hídon, aztán nagyjából Paks magasságában ásták be magukat a folyó mellett, később Marcaliba vonultak vissza, ahol megint egy súlyos csata várta őket rengeteg halottal. Vonultak tovább nyugat felé, s előbb Pozsony, majd Bécs volt a megálló. Ausztriában tankelhárító páncélrémet és német villámgéppuskát kaptak, amivel Pipellán István összekötötte az életét a háború végéig.

„Csukott szemmel szétszedtük, s össze tudtuk rakni, ha kellett. Négyen kezeltünk egyet. Több cső is volt hozzá, amit tüzelés közben kesztyűben kellett kicserélni, mert a rendkívüli tűzgyorsaság miatt könnyen átforrósodott. Aztán egyik nap mondták, hogy megyünk Székesfehérvárra, visszafoglalni a várost. Át akartak öltöztetni minket német egyenruhába, de a tisztjeink ezt nem hagyták. Szabadbattyánig jutottunk, ahol súlyos légitámadást kapott az egység, és sokan meghaltak.”

Visszakerültek nyugatra. Akkor már 1945 januárja volt, a háború pedig lényegében elveszett a tengelyhatalmak számára. „Miként háborúztak az amerikaiak? A katonáikat még csak nem is láttuk, nemhogy harcolhattunk volna velük. Mert először a repülőgépek jöttek, s mindent, ami mozgott a földön, tönkre géppuskázták és lebombázták. Aztán megindultak a harckocsik, mint az acélfergeteg. Emberenként nagyobb tűzerejük volt, mint nálunk egy teljes szakasznak. A felderítőgépek mindig ott lebegtek a fejünk felett, s tudtak minden mozdulatunkról. Semmi esélyünk sem volt.”

Amerikai fogságba estek, ahol keményen éheztek. Akadt magyar is a jenkik között, de azok igyekezték azt eltitkolni, mert akkor az összes baka nekik könyörgött volna ételért. Pipellán Istvánt 1946. májusában szerelték le Székesfehérváron, aztán egész életében Vajtán gazdálkodott. Egy alkalommal kiszámolta, hogy reggeltől estig szántva egy álló nap alatt 48 kilométert gyalogolt le lova után járva.

A normandiai partraszállásnak is komoly köze lett ahhoz, hogy ezzel nem vitte sokra, örülhetett, ha túlélte a következő évtizedeket, hiszen minden nyugati fogságból szabadul katona eleve gyanús volt. Amikor a nagyhatalmak döntöttek Európa háború utáni sorsáról, két komoly elképzelés ütközött. Churchill pontosan tudta, hogy a kommunista Szovjetunió semmiben sem különb a hitleri Németországnál, ezért ő egy balkáni partraszállást szorgalmazott, hogy ezzel Európa középső és keleti felét megmentse Sztálin rémuralmától és megelőzze a kontinens szétszakadását. Ám Nagy-Britannia akkor már csak névleg számított nagyhatalomnak, birodalma addigra semmivé foszlott az amerikai hegemónia árnyékában. Roosevelt pedig Churchillt látványosan semmibe véve megegyezett Sztálinnal abban, hogy Normandiában lesz a partraszállás, ő pedig azt csinál Kelet- és Közép- Európával, amit csak akar. Elárultattunk ugyanúgy, mint a lengyelek és a többi nép a világnak ezen a részén. Aztán elárultak minket ötvenhatban megint, a történelem során sokadszorra, és nem utoljára.

A történetnek pedig az a folytatása, hogy amikor megpróbálnánk felzárkózni ahhoz a nyugathoz, amely annyiszor cserbenhagyott minket, ezt most sem akarják hagyni. Ismét nyugati országok és nagyhatalmak packáznak az életünkkel, a sorsunkkal, a jövőnkkel. Amikor a D-napra gondolunk, ez is jusson eszünkbe, ne csak a Ryan közlegény megmentése.