A „termékeny bizonytalanság” termékeny tudósa – negyed évszázada hunyt el László Gyula régészprofesszor

László Gyula 1910. március 14-én született Kőhalomban, az erdélyi Nagy-Küküllő vármegyében, székely családban. 1933-ban a Képzőművészeti Főiskolán végzett, 1935-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett a budapesti tudományegyetemen. 1940–1949 között Kolozsvárott, 1957–1980 között Budapesten volt régészprofesszor.

A 88 évesen is aktív nyugalmazott egyetemi tanár Sepsiszentgyörgyre indult előadást tartani. Erdélybe vezető útja során a történelmi Partium központjában, Nagyváradon, Szent László városában szállt meg. Székelyföldre azonban már nem utazhatott tovább: 1998. június 17-én, pontosan 25 évvel ezelőtt nagyváradi szállásán érte a halál.

László Gyula tartható a XX. század legnagyobb hatású magyar őstörténet-kutatójának. A neves tudós és művész az egykori élet írott, tárgyi és szellemi műveltségi nyomait a maga szerves egységében láttatta. Hatalmas munkásságát csak könyveinek címeit kölcsön véve lehet röviden szemléltetni. Nemcsak Hunor és Magyar nyomában járva követte a honfoglaló magyar nép életét: életműve felölelte a Kárpát-medence ős- és népvándorlás kori évszázadait, a művészet emlékeit Vértesszőlőstől az avarok társadalmán keresztül Pusztaszerig, s azon túl, a Szent László-legenda középkori falképeit. Felvállalta az emberi tévedés és a tudósi véleményformálás felelősségét, és még az igényes ismeretterjesztés ügyét is. Az 50 rajz a honfoglalókról gyermekek sokaságát vezette be a régi magyarok életének hagyatékába.

László Gyulának kétségkívül a „kettős honfoglalás” elmélete volt a legnagyobb hatást, vitát kiváltó elgondolása. Ennek lényege, hogy a IX. század végén bejött honfoglalók már egy „elő-magyar” népességet találtak a Kárpát-medencében. László Gyula több évtizedes tudósi fejlődése során érlelte elgondolását. S noha nincsenek nyelvi adataink arra, hogy az avar állam melyik steppei eredetű komponensében lehet „elő-magyar” közösséget felfedezni, de a „kettős honfoglalás” elméletének történeti alapja megvan, sőt általa egy logikusabb rekonstrukciót adhatunk a Kárpát-medence késő-népvándorlás kori múltjáról.

Mindenesetre László Gyulának a tudományhoz való hozzáállása ma is követendő (lenne) minden kutató számára. Az általa vallott „termékeny bizonytalanság” elv jegyében lehet eredményesen alkotni, hogy a gondolkodás megőrizhesse az önreflexió biztosította mértéktartást, az életet jelentő rugalmasságot és kreativitást.

E megemlékezés erejéig szólni kell arról is, László Gyula szerteágazó munkássága fontos eredményt hozott Fejér vármegye és Székesfehérvár régmúltjának kutatásában. Előbbire példa a Csákberény-Orondpuszta melletti avar temető feltárása, amelynek munkálatait 1936 és 1939 között vezette; az ásatási dokumentációt tanítványai egészítették ki és adták ki könyv formájában. Ami pedig Székesfehérvárt illeti: 1965-ben publikálta meggyőző elemzését arról, hogy a Szent László-herma a szentté avató király, III. Béla arcmását őrzi. Ezt a felfedezését nemcsak az elemi logika gyámolítja (1192-ben, a kanonizáció idején már 97 éve volt halott László, így kizárólag az akkor élő király volt méltó arra, hogy az arcmáshoz modellt adjon), hanem az embertan is támogatja: a herma őrzi László koponyáját, 1848-ban feltárták III. Béla csontvázát a Szűz Mária Bazilika romjai között, és a két koponya rekonstrukciójából szintén az derül ki, hogy a fejereklyetartó III. Béla fejformáját és vonásait, s nem Szent Lászlóét idézi fel. Székesfehérvár nagy halottja így sokak által ismert ábrázolásban ismert, még ha nem is saját nevén, hanem Szent László királyén.

Szerző: Szabados György történész