Egy vérbeli repülős kalandor Fehérváron (videó)

Födő-Vargek Lajos a székesfehérvári Albatrosz Repülő Egyesület Öreg Sasok szakosztályának volt minap a vendége. Az idős férfi, aki 1987 nyarán Vadlibának elnevezett egymotoros Cessna­ 210-es repülőgépével 21 óra 10 perc alatt, egyetlen leszállással átrepülte az óceánt. Nagy bravúrnak számított ez, hiszen még egy vihart is sikerült túlélnie, ráadásul egyedül, másodpilóta nélkül küzdött az elemekkel. Komoly nevet szerzett magának a repülősök körében, akik általában egyébként sem mindennapi emberek. A 86 esztendős pilóta és üzletember részt vett az 1956-os forradalomban, megsebesült, majd külföldre menekült. Ausztráliában egy autószerelő műhelyben kapott munkát, később Kanadába költözött székesfehérvári feleségével, ahol sikeres ingatlanügynökséget alapított. De a történetnek ez csak az egyik része.

– Mikor látott életében először repülőgépet?

– Amikor a ruszki gépek meglövöldöztek bennünket, bár szerintem nem minket akartak eltalálni. A két Rata elhúzott felettünk, és csak úgy porzott az út a géppuskasorozatoktól, láttuk még a pilóták arcát is a fülkében. Valamikor 1944 őszén lehetett ez, Letenyéről mentünk a dédnagymama házához. Úgy volt, hogy Letenyét elfoglalják a szovjetek, és ezért menekült, aki tudott. Gyerekként nem sejtettem, hogy miért, de a nagynéném 18, a nagyanyám 51 éves volt akkor, és nem akarták, hogy naponta tucatnyi felszabadító megerőszakolja őket. Gondolom én most már, mert erről soha nem beszéltek, ez is egy olyan téma, amiről hallgatni kellett Magyarországon. Pedig csak Székesfehérváron több ezren lettek vérbajosak, de ezt soha nem hozták a felszínre, holott ez az életünk része volt, ebből a múltból kovácsolódtunk. Abból a múltból, amelyben szerepelt a Don-kanyar is, ahonnan soha nem jött haza az apám.

– Mikor került el Zalából?

– A középiskolát Budapesten végeztem el, de nagyon rossz diák voltam. Először karosszéria lakatosnak, majd géplakatosnak tanultam, végül gépésztechnikus lettem. Ausztráliában később azt hazudtam, hogy leérettségiztem, de ez nem volt igaz. Csak később tudtam meg, hogy ami átok, az egyben ajándék, szinte kiválasztottnak érezhettem magam, mert ami érdekelt, az rám ragadt, később már játszva tanultam. Munka és sportolás közben tíz hónap alatt megszereztem a diplomát, a szakdolgozatot is játszva megírtam.

– Miről szólt?

– Ingatlankereskedelemről, mert diploma kellett ahhoz, hogy azt a tevékenységet végezhessem. Öt év az egyetemen, de nekem csak tíz hónap kellett hozzá, és az egyetemen belül csak a könyvtárban jártam. Az ingatlankereskedés segített hozzá ahhoz, hogy korán visszavonulhassak, attól kezdve még többet tanultam, mert több időm maradt rá.

– Futárként segítette 1956-ban Budapesten a szabadságharc ügyét. Merre járt eközben?

– A 20. kerületben, Soroksáron és a Corvin közben, néha pedig a Széna térre is el kellett mennem. Nehéz erre emlékeznem, mert ez nekem fáj. Bajusznál, azaz Pongrácz Gergely barátomnál (a Corvin köz egykori főparancsnoka ­– a szerző megjegyzése), kétszer jártam később látogatóban az arizonai farmján. Ismertem Mariska nénit, azaz Wittner Máriát is, aki nemrég halt meg, akit a kommunisták fel akartak akasztani. Ő sem csinált mást, mint amit mindegyikünk, csak ő szegény megjárta a halálsort. Ők ketten később lényegében hivatásos forradalmárok lettek azzal, hogy életük további részében elemezték, nagyító alá tették a történteket. Később én is voltam fogoly Ázsiában tíz és fél hónapig – amiről nem akarok beszélni –, ezért tudom, milyen lehetett az, amikor Mária a börtönben azt várta, hogy mikor viszik a kivégzésre.

– Hogyan történt a sebesülése?

– Melyik? Mert életemben hatszor sebesültem meg, négyszer a levegőben, kétszer a földön.

– Miként sérült meg a szabadságharc alatt?

– A 20. kerületben történt, november elején. A Bajuszék minket küldtek ki, nézzük meg, merre járnak az oroszok. Ahogy Soroksárról mentünk Dömsöd felé, az úton elértünk egy épülőfélben lévő vasöntődéhez, a szövőgyár mellett. A ruszkik már vártak minket. Én beugrottam egy téglarakás mögé, de a téglarakás egyszer csak kezdett elfogyni a géppuskasorozatoktól. Szerencsére a parancsnokunknak sikerült bedobnia egy gránátot a nyitott páncélkocsiba, és négyen, vagy ahányan voltak benne, elrepültek. De öten meghaltak közülünk is, én pedig megsebesültem. Ott kaptam a golyót a combomba, nem a Körúton, ott csak lőttek rám. Nem jó érzés hallani, amikor a macskakövön gellert kapnak a lövedékek. A golyót később Ausztriában vették ki belőlem.

– A sebesülés miatt döntött úgy, hogy elmenekül?

– Korábban én nem is álmodtam arról, hogy disszidálok. Nem voltam igazi harcos, csak mentem ide, mentem oda, futottam, ha kellett, mert Pongrácz Gergely katonája lettem. Egyébként nagyon összevesztem vele, amikor a tengeren túl először találkoztunk, mert nem emlékezett rám. Aztán amikor elmondtam neki, hogy pontosan mit és mikor tettünk, mindjárt hitt nekem. Nem jó erről beszélni, mert ez a sebek feltépése. Az én nemzetem olyan, hogy ha meghal a hőse, akkor sírnak a temetésén, de amíg él, nem törődnek vele.

– Beszéljünk akkor a repülésről! Mikor kezdte?

– A mátyásföldi repülőtéren, de a belvárosban, a Semmelweis utcában volt az az iskola, ahová elméletet tanulni jártunk. Először 1954 tavaszán szálltam fel. De már azon a nyáron otthagytam őket, mert csak azok repülhettek, akiknek jó elvtársak voltak a szülei, mi többiek csak tologattuk a gépeket. Ausztráliában ülhettem újra gépbe, bár hivatalosan még csak egy „A” vizsgám volt, ami kevés: felhúznak és csak húsz métereket repülsz a leszállásig, de sikerült bizonyítanom, hogy többet is tudok ennél. Bármit hazudtam, hogy papírom van róla, azt meg is tudtam tenni. Ami érdekelt, az mindig sikerült, ezért jutottam messzebb, mint mások. A Cessna 210-est a nagy célért vettem, azért, hogy átrepüljem az óceánt, mint Endreszék. Eleinte nehezen ment, mert hiányzott a műszeres repülésre jogosító igazolásom, az óceánrepülés előtt pedig szigorúan minden papírt látni akartak. Endreszék útjának ötven éves évfordulójára ezért nem sikerült még a magam vállalkozása.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy amerikaiként repült a legtöbbet. Miként?

– Arról nem beszélhetek, hol repkedtem a világ különböző részein, mert ott repültem, ahol ott sem lehettem volna. Minket oda küldtek, ahol valamilyen, a nyilvánosság előtt nem elismert politikai beavatkozás történt. A kis gépek megkeresték a célpontot, megrakétázták, aztán jöttek a nagyok és elpusztítottak mindent. Mi mutattuk meg a célt, így lett belőlünk légi vadászkutya. Szerintem az igazi csetepatékban a sugárhajtásúak nem jók, mert nem reagálnak elég gyorsan. Túl drágák, nincs hozzá alkatrész. Mi a hatvanas években Angolában a MiG–21-eseket borotváltuk, aztán elhúztuk a csíkot a sivatag fölött, nehogy megtaláljanak bennünket és a hátsónkba rugdossanak.

– Mi történt akkor Angolában?

– Kubaiak segítették az angolai lázadást. A kubaiak olyanok voltak akkor a Szovjetuniónak, mint most Észak-Korea, mint egy pitbull, az oroszoknak és a kínaiaknak.

– Mi volt ott a dolga?

– Repültem.

–  Katonaként?

– Először igen, de nem tetszett a bürokrácia, és jobban fizettek annál a légi haderőnél, amelyik papíron nem létezett. De erről nem tudhatott senki, ezért tennem kellett egy olyat, ami után felnéznek rám, ezért választottam az északi átkelő utat az óceánon át. Azt akartam, hogy megismerjék, ki vagyok, mert arról, hogy mit csináltam Afrikában, Közép-Amerikában és Ázsiában, soha nem beszélhettem. Talán már nem is igaz. Ezért tettem meg az utat 1987 júniusában egy Cessna 210-es géppel, a kanadai Victoria és Budapest között egy leszállással, a távot 21 óra 10 perc alatt teljesítettem. Arrafelé senki sem repült megállás nélkül, általában leszálltak Grönlandon, Izlandon, a Feröer-szigeteken. Nekem is ott kellett jönni, az északi úton, ahol átfagy minden felhő. Ötven esztendővel Endreszék óceánrepülése után, 1981-ben két amerikai magyar, Krug László és Németh Zsigmond ismételte meg Endreszék útját egy Beechcraft Bonanza típusú géppel, 17 óra és 5200 kilométer megtétele után szálltak le Ferihegyen. Aztán 1967-ben egy lengyel akart elrepülni az óceánon át Varsóba, de eltűnt a víz felett, egy-két napig keresték, de hiába. Igazság szerint összesen négyszer repültem át az Atlanti-óceánt, de csak egyszer történt, hogy egyetlen leszállással. Azért repültem át ennyiszer az óceánt, mert két gépemet is hazahoztam egyedül Magyarországra a Csendes-óceán egyik szigetéről.

– Hogyan lehetett megtenni egy ilyen utat Cessnával?

– Indulás előtt elvittem a gépet Kaliforniába, és a mellettem lévő, valamint a két hátsó ülés helyére benzintartályt szereltettem, ez tette lehetővé, hogy legyen elég üzemanyagom. Aztán imádkoztam. Hallom magam, miközben sokan azt hiszik, hogy a Cessna 210-es csak amolyan piknikelő repülőgép.

– Valóban székesfehérvári a felesége?

– Velencei, de Székesfehérváron járt iskolába, a vasútállomás közelében. Az egész osztályuk disszidált 1956-ban, a barátnőjének pedig rokonai éltek Melbourne-ben, így aztán vele tartott. Én pedig el akartam menni minél messzebb Európától, onnan, ahol a fehér emberek ölik egymást. És tessék, most mi van Ukrajnában… Szóval így találkoztunk Ausztráliában, ahol egy év múlva azt hitték, hogy skót vagyok, mert úgy beszéltem angolul. Jó, hogy oda kerültem, mert találkozhattam az asszonyommal: ennek éppen augusztusban lesz 66 éve.

– A repülés volt a másik szerelem?

– Igen, de szerintem repülni a legigazibb talán az első világháború idején lehetett. Bár ott sem egészen, mert nem akkor repültek, amikor akartak, hanem amikor a parancs jött. A legtöbb pilótát, az utasszállító és a katonai pilótákat is azzal ijesztgetik, hogy eltiltják őket a felszállástól, ha hibáznak. Én akkor repülök, amikor akarok.

– Miért jött el Ausztráliából, és ment Kanadába?

– Melegem volt, és én utálom, amikor az ágyékomat törölgetem a törölközővel, és közben a homlokomról csöpög a víz. Afrika is ilyen volt, de Ausztrália különösen.

– Hol élt Kanadában?

– Victoriában, Brit-Kolumbia állam fővárosában, a Vancouver-sziget csücskén. Ott neveltem fel a lányomat, akit ugyanolyan fenegyerekké akartam változtatni, mint amilyen én voltam. De nem sikerült, és utána a fejemhez vágta, hogy nem volt gyerekkora. Majdnem minden évben megyünk Kanadába, Calgaryban megvan még a lakásom.

– Melyik volt az óceáni átkelés legnehezebb pillanata?

– A vihar Alberta állam és a Hudson-öböl között. Ott olyan poklot repültem át, hogy utána évekig rémálmaim voltak.

– Jól tölti a napjait itthon, amióta hazaköltözött?

– A nagyszüleim által alapított birtok nagy részét megvettem az államtól, oda építettem harminc éve egy házat. Csodálatosan érzem magam ott, ahol az őseim éltek, azzal a lánnyal, akinek 16 éves korában udvaroltam először.