Hősies és tragikus női sorsok 1848-49-ben

– Mi hívta fel a figyelmét 1848-49 női szereplőire, miként fordult érdeklődése a téma felé?   

– Az egyetemi alapképzésen találkoztam először a témával Borbíró Fanni „Föl a tett mezejére polgártársnőim” című rubiconos írásán keresztül. Azt követően kerestem meg Hermann Róbertet azzal, hogy az 1848-49-es időszak női szerepeiről szeretnék szakdolgozatot írni, amire természetesen rábólintott.  

– Mennyire feldolgozott a téma? Ön kutató is, ami jelzi, hogy bőven lehet még megismerni való. Hol találni újabb forrásokat?  

– Kifejezetten örülök annak, hogy a nők és a női szerepek mostanában ennyire fókuszba kerültek, főleg azért, mert a történeti kutatások tekintetében is látszik a társadalmi érdeklődés hatása. Mivel alapvetően honvédnőkkel és a nők hadviselésben betöltött szerepeivel foglalkozom, úgy gondolom, bőven van még mit feltárni, kezdve az egyes női honvédek, vagy az ápolónők életútjával, a tábori ápolás kérdéseivel. Nemrégiben például nagyon érdekes forrásokat kaptam: Beck Vilmáról, a leghíresebb magyar kémnőről, illetve Pöltenberg Ernő jelentését Lebstück Máriáról, aki engedély nélkül hagyta el alakulatát, a tiroli vadászokat és csatlakozott a Miklós-huszárokhoz. Egyébként már huszár egyenruhában Mátray Gábor is látta őt lovagolni a Kígyó és Váci utcában, 1849 májusában. Források az én témámban gyakorlatilag akárhol lehetnek. Mivel nincs olyan szerencsém, hogy rendelkezésemre állna egy meghatározott iratfolyóméternyi doboz a levéltárakban, sokszor kénytelen vagyok a szerencsére hagyatkozni. Legutóbb például az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben egy impulzus hatására néztem bele a Nemzeti Színház Büntető könyvébe, és megtaláltam, hogy Nyári Mari 1850 júliusában 5 percet késett a karéneklés próbáról. Néha ilyen apróságokból építkezem. 

– Mennyire ismeri a közvélemény azokat a nőket, akik valamilyen módon nem csak részesei, de alakítói is lettek a történelemnek? 

– Mindig vannak húzónevek, akiknek arcképei vagy nevei ismerősen csengenek, sokszor halljuk őket. Ilyen például Teleki Blanka, Brunszvik Teréz, Szendrey Júlia, Batthyányné Zichy Antónia vagy Kossuthné Meszlényi Terézia neve, de velük kapcsolatban is inkább epizódok jelennek meg a szemünk előtt. Azt hiszem, nagyon jó irányba haladunk, ha már egy-egy teljes estét szentelni tudunk a kiemelkedő női életutaknak. Budapesten veszem észre, hogy főleg irodalmi nagyjaink esetében vehetünk részt színvonalas tudományos előadásokon, legutóbb Polcz Alaine és Szabó Magda életútjával sikerült megismerkednem. Szívből remélem, hogy történelmi nőalakjaink hamarosan követik irodalmi sorstársnőiket ezen az úton.  

– Azt mondják, minden sikeres férfi mögött kell lennie egy nőnek, aki biztosítja a hátteret. Ez igaz a negyvennyolcasokra is?   

– Ha mondhatok ilyet, talán a negyvennyolcasokra az egyik legigazabb ez a tétel. Közismert, hogy Kossuth Lajos mindent megbeszélt a feleségével, egy idő után már az is felmerült, hogy Kossuthné túlságosan hatással van férje politikai döntéseire. Ha maradunk a kormányzóelnök családjánál, a húga, Kossuth Zsuzsanna is teljes támogatásban részesítette bátyját. Tipikus példája a biztos pontnak Görgei Artúr felesége, az alig ismert francia származású Adéle Aubouin, aki a nyelvet sem beszélte, ám mégis mindenhová követte a férjét. De eszembe jutott Damjanich János és Csernovics Emília is, vagy Széchenyi István, aki 13 évig udvarolt Seilern Crescence-nek, és sokszor az ő jelenléte adott számára erőt, amikor az országgyűléseken felszólalt, vagy hitét vesztette a szellemi és infrastrukturális fejlődésért folytatott küzdelmében. Inkey Kázmérnak, a 47. honvédzászlóalj parancsnokának a felesége, Berchtold Eleonore grófnő is eszembe jutott, aki a csaták közvetlen közelébe is képes volt követni a férjét. Vele kapcsolatban nemrég tudtam meg, hogy Szálinger István regényben is megörökítette a házaspár történetét.  

– Kik voltak azok a nők ebben az időszakban, akiknek sorsa feltétlenül példaértékű?  

– Számomra Teleki Blanka és Kossuth Zsuzsanna a leginkább ilyen, elképesztő lelki erőről tettek tanúbizonyságot. Teleki Blanka már a főrendű leányok nevelőintézetének engedély nélküli megnyitásával is kivívta az arisztokrata környezet rosszallását, miközben honvédeket bújtatott. Testvérével, Emmával meg szerették volna íratni a forradalom és szabadságharc történetét, így a vonatkozó iratokat is gyűjtötték. A hadbíróság előtt ez súlyosbító tényező lett, 6 évig embertelen körülmények között tartották Kufsteinben, majd Laibachban, amit megjegyzem, emelt fővel viselt. Kossuth Zsuzsanna hasonlóan megjárta a poklot. 1848 januárjában elvesztette szeretett férjét, Meszlényi Rudolfot, mélyen gyászolt, amikor elvállalta a tábori kórházak főápolónőjének pozícióját. Meg kellett harcolnia azért, hogy kivívja a saját tiszteletét, hiszen nőként nagyon magas pozícióba került, majd körülbelül 120 tábori kórháznak a felügyelete, ellátásának biztosítása lett a feladata. A szabadságharc során elhunyt az egyetlen kisfia, majd a fegyverletétel után hadbíróság elé állították. Bár felmentették, akkor már az egészsége nagyon meggyengült, idős anyukáját és a gyermekeit is egyedül kellett eltartania, miközben folyamatosan figyelték. Ráadásul még abban a kilátástalanság helyzetben is részt mert venni a Makk József-féle összeesküvésben, amiért az Újépületbe került, majd száműzetés várt rá. Egészen elképesztő és tragikus, hogy mennyi mindenen mentek keresztül a haza ügyéért.  

– Mennyiben vették ki a részüket a nők a politikai, illetve a katonai küzdelmekből a forradalom és a szabadságharc időszakában?   

– A nők akkoriban nem igazán rendelkeztek politikai jogokkal, azonban ennek ellenére hatalmas lelkesedéssel vetették bele magukat a reformok kivívásába, később megszilárdításába. Számos szózat olvasható fellelkesült nőktől, rengetegen mennek ápolónőnek, készítik a tépéseket, gyolcsokat, etetik a honvédeket, fehérneműt varrnak nekik. Zászlót készítenek és szentelnek, vagy beállnak férfiruhában honvédeknek. A nők adományokat gyűjtöttek, ha kellett a honi kelmét és a hazai termékeket terjesztették, ha kellett salétromot ástak vagy a sáncmunkálatokban segédkeztek. Azt gondolom, hogy minden területen próbáltak helytállni.  

– Petőfi emlékéve kapcsán Szendrey Júliáról kell beszélni. Tragikus az ő története?  

– Szendrey Júlia esetében Gyimesi Emese lenne az illetékes, hiszen az ő munkássága révén lett Júlia személyisége és irodalmi munkássága igazán kibontva. Úgy gondolom, a korszakban az ő élete egyszerre az egyik legtragikusabb és a legkiemelkedőbb. Petőfi Sándor mellett könnyen eltűnhetett volna, mint a híres költő felesége, de már a forradalom alatt is publikált a Közlönyben, a Jókai szerkesztette Életképekben, már akkor érződött, hogy egy különlegesen érzékeny személyiségről van szó. Zoltán fiúk születése után nem sokkal Petőfi eltűnt, amire mai fejemmel úgy gondolok, hogy a lezárás és a gyászfolyamat miatt sokkal rosszabb volt, mintha megkapta volna a férje halálhírét. Mindent megtett, hogy eljusson Bemhez és felkutassa, mi történt, miközben Haynau megtagadta az útlevélkérelmét, Liechtenstein herceg pedig nagyon kínos helyzetbe hozta, amelynek az eredménye a Horvát Árpáddal kötött boldogtalan házassága lett. Az ő életútja a kényszerpályák között felvillanó boldog pillanatok szépségét juttatja az eszembe.  

– Az aradi vértanúk özvegyei miként viselték férjeik elvesztését?   

– Az aradi események borzalmait mai fejjel talán elképzelni sem tudjuk. Ha a foglyok és a feleségek levelezéseit olvassuk, tisztán kiviláglik, milyen meleg szeretetben éltek a párok, és sokszor eszükbe sem jutott, hogy esetleg bekövetkezhet a legrosszabb. Lázár Vilmos és Reviczky Mária olyan gyönyörű leveleket váltott, hogy egy előadásra készülve még én is elsírtam magam. Nem véletlen, hogy Mária elájult férje halálhíre után és búcsúlevelét a sírástól négy napig el sem tudta olvasni. Emília és Láhnerné Lucia Conchetti például belebetegedett a történtekbe, egy ideig együtt gyászoltak Aradon. Kapitány Katalin megőrült, de legalábbis nem sokkal a kivégzések után elhunyt. Talán az is sokat elárul, hogy a tíz aradi özvegyből hatan soha nem házasodtak újra. Még elkeserítőbb, hogy a vértanúk közül többen a szabadságharc viharában találtak újra szerelemre: Nagysándor József unokahúgával, Schmidt Emmával szeretett volna frigyre lépni, még kérvényezte is a házasság engedélyezését, Vécsey francia szeretőjét, Duffaud Karolinát akarta volna elvenni. Dessewffy Arisztid pedig öt gyermekét és az első feleségét is eltemette, így szinte csodával határos volt, hogy szerelemre lobbant Szinnyei Merse Emma iránt.   

– Igaz, hogy a történelmet a férfiak írják, vagy ez túlzó és általánosító vélemény?   

– Ha átvitt értelemben nézzük, akkor nem gondolom, hogy a történelmet férfiak írják, mert elképesztően sok kiemelkedő nővel találkozunk az évszázadok során. Az egyetemes és a magyar történelem is meg tud lepni minket újabb és újabb „eszméletlen” sorsokkal. Jaksics Ilona kicselezte Szulejmánt, Rozgonyi Cecília megmentette férjét és királyát, Mocsáryné Fáy Mária nőként utazta be Indiát, Ceylont, Apponyi Geraldine Albánia királynője lett, Ottrubay Melinda balett táncosból Esterházy hercegné. Nincsen hiány rendkívüli női életutakban, azonban sajnos igaz, hogy ha visszafelé haladunk az időben, egyre kevesebb női történetíróval találkozunk, ami determinálja, hogy a női szemszög sem igazán kerül előtérbe. Ennek az okai között valószínűleg az áll, hogy a női szerepek nagyon sokáig a házitűzhely körüli feladatok ellátásában merültek ki. 

– Van annak nyoma, hogy egy nő abban az időszakban hathatósan megváltoztatta egy hozzá közel álló férfi véleményét, és azzal befolyásolta a történelmet?  

– Egyes esetekről nem tudnék nyilatkozni, de azt gondolom, jelen volt egyfajta tendencia. Jókai szinte kérte a nőket, hogy buzdítsák harcra férfi családtagjaikat, férjeiket, szerelmüket. Nem véletlenül mondta, hogy ahol a nő kezében a zászló, a férfi kezében a kard, ott a győzelem bizonyos. Ugyanezeket a gondolatokat örökítette tovább Szendrey Júlia, amikor azt mondta, hogy a nő nem segíthet testi erejével, de segíthet buzdítása és lelkesítése által. Úgy gondolom, nagyon sok nő küldhette a szeretteit harcolni a hazafias hév hatására, hiszen Teleki Blanka sem tartóztatta fel intézetének kedvenc történelemtanárát, Vasvári Pált, amikor létrehozta a Rákóczi-szabadcsapatot, helyette Leövey Klárával zászlót varrt neki. Meszlényi Terézia sem tartotta vissza Kossuthot vagy Görgei felesége sem kívánta lebeszélni a férjét a harc folytatásáról. Talán volt egyfajta ki nem mondott paktum, miszerint előbb a kötelesség, és utána jöhetnek a gyengédebb érzelmek. Pap Gábor honvédtiszt sorait ilyen szempontból nagyon szeretem, hiszen ő is megmondta, hogy „Ha visszahoz a győzelem, Megnyugszom újra kebleden. Ha veszt az árva haza, Akkor ne is gyere haza.” 

– Melyik volt az a magatartás, amellyel ön ma a legjobban azonosulni tud?  

– Mindig lenyűgözött a honvédnők ereje, határozottsága és bátorsága. Elképesztő testi erő kellett a szablyák, a kovás, csappantyús vagy gyutacsos fegyverek használatához, ám az én szememben igazán attól voltak különlegesek, hogy pontosan tudták, mit akarnak. Ha kellett, a céljaikért szembementek a családjukkal és a társadalmi elvárásokkal, hiszen mondanom sem kell, nem várták el a nőktől sem a forradalom, sem az önvédelmi vagy a függetlenségi harc idején, hogy fegyvert ragadjanak.