Horthy: élet és halál Portugáliában (galéria, videó)

„Gondolataim az Atlanti-óceán partjáról szüntelen hazaszállnak a Duna-Tisza partjaira, édes hazámba, melyet számomra a világ legszebb országa sem pótolhat. Itt naponta látom a tengert, eredeti élethivatásom annyira kedvelt életelemét, és gyönyörködöm benne. Mély a tenger és végtelen... de mélyebb szeretetem mely szülőhazámhoz fűz, és nagyobb vágyódásom mely a magyar földre, a magyar nép körébe hazavonz!”, írta Horthy Miklós emlékirataiban.  

Villa az estorili hegyoldalon 

Úgy tízpercenként hatalmasra tornyosul a hullám, felemelkedik a móló végén, a beton mellvéd felcsapja az Atlanti-óceán sós vizét az ég felé, ahol széttépi a felhőket a szél. Az öbölben vízisíelők várják az ilyen nagyobb hullámokat, fekete vízálló ruhába öltözött alakjuk fel-alá bukdácsol a párában, olyanok, mint egy-egy vízbe hullott bogár. Lerúgom a cipőmet, talpamat még hidegen érinti a kora tavasz homokja az estorili óceánparton. A festői hangulatú kisvárost Lisszabonból, a Cais Do Sodre pályaudvartól nagyjából félórás vonatozás után érem el. A vasútállomás egyik oldalán a nagy víz, a másikon egy gyönyörű park fogad, terjedelmes pálmafákkal, kényelmes padokkal, vízköpőkkel, szökőkutakkal. A kékre festett csempékkel borított aluljáróban szomorú dalt penget egy zenész, a távolban sirályok vijjognak. Könnyű sétára indulok felfelé, a hegyre. Nem komoly az emelkedő, olyan a hangulatom, mintha a Badacsonyra sétálnék fel a Balatontól, kisvártatva azért már a derekamra kötöm a pulóvert, a pólót a hátamra ragasztja a mediterrán tavasz. Talán húsz perc múlva megtalálom a D. Afonso Henriques utcát, és a házat, ahol Horthy Miklós élt.   

Kívülről semmi sem utal a neves lakóra, csupán egy honfitársam írása, aki a villanyóra fedelére fekete filctollával jegyezte le, hogy ő bizony tavaly ott járt. Én ennyivel nem elégedek meg. Magas, zöldre festett kerítés veszi körbe a házat, de nem elég magas: belátok annyira, hogy mozgást vegyek észre a kertben, ezért becsöngetek. Középkorú férfi nyitja a kaput, betessékel. Hagyja, hogy fényképezzek, de amikor róla szeretnék képet készíteni, tiltakozik. És eszébe sem jut behívni a villába, amely kívülről pontosan olyan, mint az évtizedekkel korábbi fotókon, inkább arról próbál meggyőzni, hogy nincs már bent semmi, amely egykor történelemformáló lakójára utalna. Elmondja, hogy ő csak bérlő, a portugál tulajdonost nem ismeri közelebbről. Amikor beköltözött, már tudott arról, hogy a magyar kormányzó élt a falak között, hiszen egy kis emléktábla is idézi azt az időt: a feliratot, amit 2010-ben, Horthy kormányzóvá választásának 90. évfordulóján helyeztek el, a felső emelet falán, az utca felé néző homlokzaton találom meg.  

„Ebben a házban élt portugáliai emigrációjának első éveiben vitéz Nagybányai Horthy Miklós (1868-1957) aki Magyarország kormányzója volt 1920-tól 1944-ig. Emlékét, államférfiúi munkásságát tisztelettel és hálás szívvel őrzi a magyar nemzet.” 

A sorok alján magánszemélyek nevei: Kocsis László, Szűcs Attila, Takaró Mihály és családja. Ők voltak a táblaállítók, de a tizenhárom év jócskán elkoptatta a betűket, alig tudom kiolvasni a feliratot. Eszembe jut, hogy rövidesen majd jöhet egy másik bérlő, aki lemeszeli az egészet, vagy a tulajdonos unja meg, hogy időnként felbukkan egy-egy magyar turista. Arra gondolok, hogy a magyar állam talán már régen megvásárolhatta volna a villát, a lisszaboni nagykövetség használhatná vendégháznak, bárminek, de legalább a miénk lenne.    

A férfi nem tud arról, hogy a ház korábban óvoda lett volna, de arról sem, hogy egy időben panzióként működtették, ezekről hiába kérdezem: mindennek nyomát ezek szerint csak én találtam meg korábbi látogatásokat követő beszámolókban. Előkerül a felesége, neki is bemutatkozom, de látom az arcán a feszültséget, azt, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni a messziről jött idegennel, aki újságírónak mondja magát. Amikor arra célzok, hogy elhelyeznék valahol egy magammal hozott nemzeti szalagot, határozottan tiltakoznak. Amikor a kapu felé fordulok, eszük ágában sincs marasztalni, nem is próbálják leplezni a megkönnyebbülést.  

Amikor visszaérek a tengerpartra, a portugál riviérára, a hullámok éppen olyanok, mint amikor megérkeztem. Megcsodálom a parti kastélyt, köszönök a sirályoknak, befalok a kávézóban egy tonhalas szendvicset, aztán megnézem, mikor indul a vonat. Ráérek, hiszen Lisszabon csak tizenöt kilométer. Aztán eszembe jut a nemzeti színű szalag, amit Nagy György barátommal készítettünk. Csak annyit írtunk rá: „Hű voltál Istenedhez, hű voltál hazádhoz!”. Mi lesz vele, hazavigyem? Felhívom Fűrész György csókakői polgármestert, náluk, az ő településén áll Horthy Miklós kevés magyarországi szobrának egyike, és beszélek vele. Azt találjuk ki, hogy Lisszabonban megkeresem a sírt, ahonnan hazaszállították a kormányzó földi maradványait.

Hűség Istenhez, hűség a hazához 

Horthy Miklós kormányzó már fiatalon belekóstolt a nehéz sorsba, amely osztályrésze lett hazája szolgálatában. Apja már nyolcévesen elküldte otthonról, előbb Debrecenben, Sopronban, majd Fiumében koptatta az iskolapadot. Az ifjú tengerészt 1886-ban szolgálatra osztották be különböző hajókon, gyorsan megtanult négy nyelvet, kiválóan vívott, teniszezett, népszerűsége és felkészültsége miatt tagja lehetett egy Indiát, Ausztráliát és Óceániát érintő expedíciónak: azaz korán megismerte az egész világot. Mégsem lett belőle magányos tengeri medve, akit azért minden kikötőben más lány vár, hiszen egy évvel a századforduló után, 1901-ben feleségül vette Purgly Magdolnát, akitől két fia, István és Miklós, továbbá két fiatalon, betegségben elveszített leánya, Magdolna és Paulette is megszületett. 

Ferenc József szárnysegédje lett, majd a Nagy Háború végéig sorhajókapitányként hadihajók parancsnoki hídján teljesített szolgálatot és számos, Európa-szerte híressé vált hőstettet hajtott végre. A legismertebb ezek közül az otrantói blokád áttörése volt, az akció során tizenkét ellenséges hajót küldött hullámsírba. Flottaparancsnok és tengernagy lett, de miután a vesztes háború miatt a hajóit át kellett adnia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak, hazatért kenderesi birtokára. 

A Tanácsköztársaság terrorja és a baloldal hazaárulása cselekvésre ösztönözte, így Károlyi Gyula gróf két kormányában a hadügyet irányította. Létrehozta a kormánytól független Nemzeti Hadsereget, elérte a megszálló román erők kivonását, majd 1919 novemberében bevonult Budapestre. Horthy kormányzó – mint a király helyettese – törvényesen is Magyarország legfőbb hadura lett, ám nem szerzett diktátori hatalmat, hiszen bármilyen fontos döntést csak a nemzetgyűlés, majd az országgyűlés beleegyezésével hozhatott meg. Megalapította a Vitézi Rendet és a Corvin-láncot.  

Az országot lelki és gazdasági értelemben is talpra állította a trianoni zuhanásból, hitet adott a magyarságnak, ám idővel egyre szorosabbá vált a szorítás a fasiszta Olaszország és a náci Németország között. Horthy igyekezett kapcsolatokat keresni az angolszászok felé, ám tőlük nem kapott segítséget. A második világháború első éveinek nagy német sikerei meghozták hazánk számára a Trianonban elcsatolt területek egy részének visszatérését, ennek azonban a Szovjetuniónak küldött hadüzenet volt az ára. Horthy nézetei alapvetően a háború további részében sem változtak meg, megpróbált távolságot tartani Hitlertől, akivel egyébként emberileg is kölcsönös volt az ellenszenv. Kereste a megoldást, azt, hogy ne legyen az ország ismét egy vesztes korszak áldozata. Egészen az 1944-es német megszállásig megakadályozta a zsidóság deportálását és próbált utat találni a háborúból való kiugrás felé. De azt csak nyugat felé tudta elképzelni, hiszen helyesen ismerte fel a kommunizmus és a nácizmus között lévő azonosságot, mindkét totalitárius rendszert veszélyesnek látta a történelmi Magyarország jelene és jövője szempontjából.   

Talán későn ismerte fel, hogy azok az angolszászok – nyugati szövetségesek – akikben annyira bízott, már elárulták, hiszen az országot Kelet-Közép Európával együtt már az 1943-as teheráni konferencián eladták Sztálinnak. Amikor a megszálló németek megkezdték a magyarországi zsidóság elhurcolását a náci haláltáborokba, azt egyszer még le tudta állítani, leváltotta németbarát miniszterelnökét, és újabb lépéseket tett a háború befejezése felé. De akkor már figyelték minden lépését, és a biztonság kedvéért elrabolták Miklós fiát: Istvánt addigra el kellett temetnie, aki lezuhant a keleti fronton.  Ifjabb Horthy Miklóst rövid tűzharc után, szőnyegbe csavarva Otto Skorzeny kommandósai hurcolták el, a mauthauseni lágerbe került, ahol elsősorban lelkileg kínozták. Apjához hasonlóan ő is amerikai fogságba került, majd miután szabadon engedték, Brazíliába költözött. Élt Skóciában és Mallorca szigetén, aztán ő is Lisszabonban hal meg 1993-ban, örök álmát a kenderesi családi kriptában alussza.    

Az öreg Horthyt megmaradt családtagjaival együtt védőőrizetnek álcázott akció keretében Bajorországba vitték, ott érte a háború vége. Hadifogságba került, de nem találtak rá okot, hogy vádat emeljenek ellene Nürnbergben, ahol csak tanúként hallgatták meg. Sztálin sem ragaszkodott vád alá helyezéséhez, persze attól még a magyar kommunisták kivégezték volna, ha tehetik, de a nyugati szövetségesek elutasították a magyar népbíróság és Tito kiadatási kérelmét. A baloldali, régebben kommunista, ma inkább liberális értelmiség gyakran hangoztatja Horthyval szemben az antiszemitizmus vádját. Ehhez legyen elég annyi: Ruben Hecth, Begin későbbi izraeli miniszterelnök munkatársa személyesen köszönte meg neki 1945-ben mindazt, amit a zsidóság megmentéséért tett. De nem csak ő, a családját később támogató más zsidó emberek is úgy gondolták, a vészkorszak nem az ő bűne.  

A hadifogságból való szabadulás után Horthy a Weilheimben élő családjához tért vissza. Adományokból éltek, kaptak segítséget a Vatikántól, a két utolsó amerikai nagykövettől. Bajorországból svájci és amerikai letelepedését folyamodott, de elutasították, végül a Salazar vezette Portugáliában talált magának egy nyugalmas helyet, ahol megírhatta emlékiratait. Estorilba költöztek. Az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete 1949-ben alapítványt hozott létre a család anyagi támogatása érdekében, az összeget több zsidó túlélő is kiegészítette. Portugáliában írta meg 1952-ben az emlékiratait, amit először egy év múlva Argentínában adtak ki, a magyarországi megjelenésre 1990-ig kellett várni.  

Olyan visszaemlékezések maradtak fent, hogy az estorili menekültet nagy boldogsággal töltötte el az 1956-os forradalom híre, de az újabb orosz megszállást valószínűleg már nem akarta sokkal túlélni. Különösebb betegség nem gyötörte a tetovált bőrű öreg tengeri medvét, ám lelkében már messze járt: 1957. február 9-én halt meg. Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza a holttestét, amíg a szovjet csapatok nem vonulnak ki Magyarországról, így aztán 1993-ig kellett várni arra, hogy újra eltemessék Kenderesen. 

A keresztek a kapuig kísérnek 

A lisszaboni angol temetőt az Estrela park mellett találom meg, amely több is, mint park, inkább botanikus kert. A sírboltok féltő gondoskodásról tanúskodnak, sok évszázad angoljai és más nemzetek fiai találtak itt nyugalomra a pálmafák alatt. A sírkertet még a keresztesek idején alapították, aztán brit kezelés alá került, tengerészeti missziót alapítottak a szomszédságában, amiből később kórház lett. De nem csak az angolokat, hanem a többi külföldit is általában itt helyezték örök nyugalomba. A területet magas fallal vették körbe, bejáratánál kapuval, a kapu fölött haranggal: azt kellett megkongatni, ha valaki bebocsátást kívánt. Ma már a harang nincs meg, de manapság néhány óráig minden látogató előtt nyitva áll a kapu. Amikor Horthy először járt itt és meglátta a virágoskertre emlékeztető temetőt, azt mondta, addig azon a helyen akar pihenni, amíg haza nem juthatnak a hamvai. A temetésén megjelent az olasz király, több diplomata, a portugál kormány számos képviselője. A helyi anglikán plébános búcsúztatta. Az idő múlásával egyre találtak nemzeti szalagokat, mécseseket, maroknyi magyar földet a síron. 

Egyre beljebb jutok, kelta keresztek, kisebb-nagyobb emlékművek között járok. Nagykövetek nevét olvasom, akik nem tartották érdemesnek a hazatérést, tengerészekét, akiket erre vetett a sors, katonákét és pilótákét, akik itt, vagy valahol a közelben haltak meg. Egyedül Henry Fielding költő síremlékéhez irányít külön tábla: a bohém művész, miután elverte a felesége vagyonát, betegen érkezett Lisszabonba, bízva a tengeri levegő jótékony hatásában, de már az sem mentette meg. A sírkertben lévő Szent György templomban a vasárnapi misére készülődnek, de miután a gyülekezők megtudják, hogy magyar vagyok, egy kedves öregúr int, hogy kövessem. Néhány lépést távolodunk csak a templom bejáratától, amikor egy sírra mutat: ott nyugodtak a kormányzó hamvai 1993-ig, ma már másvalaki pihen a helyén. Nem külföldi, a név alapján portugál: Ilda Augusta C. S Horta, 1996-ban halt meg, 68 évesen. 

Mellette, azaz inkább mögötte egy másik sírra leszek figyelmes, hiszen azt apró repülőgép, nemzeti színű szalagból kötött koszorú és kis címeres magyar zászló díszíti.  

András Sándor repülő tábornok Erdélyben született, 1918-ban évfolyamelsőként végezte el a Ludovika Akadémiát. Időben már közeledett a második világháború, amikor pilótakiképzést kapott, de elsősorban nem a repülőgép fülkéjében, hanem az íróasztal mögött tette a legtöbbet. Döntő részt vállalt egy, a korábbihoz képest sokkal hatékonyabb magyar légierő kialakításából, miután megfigyelőként belekóstolt a spanyol polgárháborúba is. A Don mellé érkező 2. hadsereg repülő csoportjának parancsnoka lett, később vezérkari főnökké nevezték ki. A doni áttörés és a sztálingrádi csata után, amikor Horthy kormányzó keresni kezdte a lehetőségét, hogy az országot kivezesse a háborúból, tudta, valószínűleg kiváltja a német katonai ellenreakciót. Ezért csak kevesek ismerték a terveket, és a kevés bizalmas egyike lett András Sándor repülőtábornok, akinek fel kellett készülnie az ellenséges megszállás esetén elvégzendő feladatokra. Talán éppen emiatt, német nyomásra távolították el légierő főnöki beosztásából, ezért tanár lett a Hadiakadémián, majd egy gyalogos hadosztály parancsnokaként tért vissza a frontra.  

Orosz hadifogságba került, ahonnan a Debrecenben megalakult ideiglenes kormány kérte ki, visszatért vezérkari főnöki beosztásába, sőt, miniszterhelyettes lett. Amikor látta, hogy a nagyhatalmak nem hagynak esélyt az országnak és a függetlenség csak egy álom marad, a nyugdíjazását kérte. De elkésett, akkor már célkeresztben volt, koncepciós perben halálra ítélték, amit tíz év kényszermunkára változtattak. A forradalom és szabadságharc után Kanadába emigrált, ahol egy bankban helyezkedett el. A hetvenes évek végén, több mint nyolcvan évesen tért vissza Európába, a magyar határ osztrák oldalán telepedett le, ahol álmában szólította magához Teremtője.        

Amikor lélekben már az utolsó utazását tervezte, megvásárolt egy sírhelyet a lisszaboni angol temetőben, Horthy Miklós nyugvóhelye mellett, annak közvetlen szomszédságában. Hamvai 1985-ben ott találtak végső nyugalomra. „Izig-vérig katona volt, aki szeretett hazáját és nemzetét mindig önzetlenül, híven szolgálta”, írta róla búcsúzóul a magyar emigráns sajtó. András Sándor repülőtábornok 1993 után ha nem is egyedül, de kormányzója nélkül maradt a lisszaboni temetőben.  

Belépek a templomba, ahol azóta már régen elkezdődött a mise, angolul énekelnek egy zsoltárt.  Beírok néhány sort az emlékkönyvbe, megemlékezve a kormányzóról. Azzal zárom a sorokat, hogy „Éljen a haza!”, majd visszatérek az egykori nyughelyhez. A nemzeti színű szalagot, amit magammal hoztam, végül befűzöm a repülőtábornok sírján lévő koszorúba. Jó lesz ez így. Aztán a keresztek a kapuig kísérnek.   

Már újra itthon vagyok, amikor elolvasok néhány írást Horthy kormányzótól. Kiáltványának mondanivalója, amit 1920-ban fogalmazott meg, a hazára nézve ma is éppen úgy időszerű, mint akkor volt.    

„Bosszú és gyűlölet helyett a kiengesztelődést és a megértést keressük kül- és belpolitikában egyaránt. Az egész magyarság legjobb tehetsége szerint közre akar működni abban, hogy egész Európában a béke, a rend és a nyugalom áldásait élvezhessék a népek. Egy ezeréves nemzet erkölcsi tőkéjével, a magyar föld őserejével és a magyar nép lelkének keresztény hitével bátran nézünk szembe a jövendővel.”