Kollár Lajos, az expedíció vezetője emlékezett a 10 évvel ezelőtti tragédiára (videó)

– Miért lett visszatérő vendég a seregélyesi iskolában?  

– Talán azért, mert a kéktúrázás diákok között való népszerűsítésével Sajtos József igazgató úr is „elindult az úton”, mint a régiek. Néhány héttel ezelőtt Juhász Árpáddal találkoztam a Mátrában, és arról beszélgettünk, hogy ő is tagja volt Rockenbauer Pál csapatának, amikor annak idején életre hívták és megfilmesítették a kéktúra mozgalmat. Érdekes volt felidéznünk, hogy ez sokak számára mekkora élménynek bizonyult annak idején. 

– Mit jelent a kéktúrázás önnek, a nyolcezresek meghódítójának?   

– Szégyenszemre csak kis szakaszokat belőle, amiket én teljesítettem, főleg az észak-keleti részen. Nem lehet mondani, hogy túl sokat túráznék, de rengeteget járok síelni a Magas-Tátrába és az Alpokba. Bevallom, túlságosan soha sem szerettem a hegymászásnak azt a részét, amikor két napig kellett felfelé, majd ugyanennyit lefelé gyalogolni. Ezt a Himalájában sem kedveltem, de persze velejárója egy expedíciónak. Azonban nagyon fiatal koromban, általános és középiskolásként a barátaimmal sokat túráztunk, mert nem volt más. Mentünk a Pilisbe, a Mátrába, egy kicsit a Bükkbe, mentünk síelni, és mindig gyalog, gyalog, gyalog. Dacoltunk az ellenszéllel, mert abban az időben, a hatvanas években nem támogatták túlzottan a turisztikát és a sísportot.  

– Vajon miért nem?  

– Gyanús volt, féltek tőle. A hatalom azt hitte, hogy nem lesz az jó, ha a fiatalok hosszú órákig túrázgatnak az erdőben vagy a hegyen, mert közben még beszélgetnek valamiről, amiről nem kellene. Menjenek inkább bokszolni, focizni, kézilabdázni, legyenek szem előtt. A túrázás nem ilyen volt, és a rendszer nem szerette. Kérdezték is az elvtársak: vajon mit csinálnak ezek ott ilyen sokáig? Sokan, levitézlett öreg kommunisták ezt később bevallották nekem.   

–  Úgy lehettek vele, mint Cseh Tamás indián játékával a Bakonyban? 

– Igen, valóban! Szóval Sajtos Jóskát Erőss Zsolt révén ismertem meg, először vele jöttem el Seregélyesre, de rendszeresen csak azután kezdtem előadásokat, földrajzórákat tartani az iskolában, miután Zsolt már elment. Közös erdélyi túráink is akkor kezdődtek el, Zsolt halála után.  

– Hogyan kezdték el a nyolcezresek sorozatát?  

– Tizennégy nyolcezres hegy van a világon, ezek meghódítását 2003-ban kategóriákba soroltuk és megterveztük, majd elindultunk. Ehhez persze rengeteg pénzt kellett szerezni, rengeteg viszontagságon kellett keresztül menni, és még nem is voltunk a hegyen! Amikor az újságírók megkérdezték tőlünk egy-egy csúcs meghódítása előtt, hogy mi lesz a legnehezebb, mindig azt válaszoltuk, hogy most már semmi. Most már csak el kell menni hegyet mászni, az összes nehézség azt megelőzően történik. A Kancsendzönga-expedíciónál ért véget a sorozat, ott fejeztük be, végül a csapatnak két nyolcezrese hiányzott még a tizennégyből. Az egyik az Annapurna volt, a másik pedig a K2, az előbbit aztán Klein Dávid, utóbbit Suhajda Szilárd hódította meg.  

– Miként jutottak el a Kancsendzöngára?  

– Egy fiaskó után, 2012-ben kezdtük el szervezni a Kancsendzönga-expedíciót, Zsolt akkor már csonkolt lábbal készülődött. Először a nepáli Annapurnát szemeltük ki, az következett volna a sorban, de azt nem tudtuk megmászni, mert eltoltunk egy pár dolgot. Ott halt meg az egyik társunk, Horváth Tibor, aki lavina áldozata lett. Tehát nagyon fájdalmas és rosszízű expedíció volt, de egy év múlva feltettük az akaratunkat és az életünket a Kancsendzöngára. A világ egyik legnagyobb kiterjedésű és harmadik legmagasabb hegye, szerintem sokkal nehezebb megmászni, mint az Everestet és nehezebb, mint a K2-őt.  

– Miért? 

– Mert az érdemi munka a tengerszint feletti 7500 méternél kezdődik, és nagyon nagy magasságban nagyon messzire kell elmenni, rengeteg terhet cipelve. Míg például a K2-őt viszonylag gyorsan meg lehet hódítani, a mászót nem eszi meg a magasság, nem tölt túl hosszú időt a gyilkos zónában. A Mount Everestnek az oxigénpalack nélküli, azaz szabadtüdős megmászása mindig a déli oldalról történik, mert onnan elég meredek a hegy, szép gleccserek vannak, könnyen fel lehet jutni a nyeregig, és onnan már csak fel kell szaladni a csúcsra. A Kancsendzöngán nyolc-tíz puttonyt kell elhelyezni, és ha valamelyikkel valami baj van, a mászó nem találja meg, befedi a hó, vagy valaki ellopja, mert olyan is volt már, akkor a hegymászó megfullad. Szóval négyen mentünk el a mászásra, egy rendkívül jó képességű szlovák, a tapasztalt Erőss Zsolt és Kiss Péter. Aki addig még nem volt olyan magasságban, de az Alpok összes négyezres csúcsát megmászta előtte egyedül, kötél nélkül, és barlangász felszerelésben kétszer lefutotta a maratoni távot. És én voltam a negyedik. Elindultunk arra a nepáli-indiai határon lévő fantasztikus, gyönyörű hegyre, amely öt nyolcezres csúcsból áll, a legmagasabbat kell meghódítani.  

– Tíz év alatt nagyon sokszor el kellett mesélnie, mi történt Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel.  

– Főleg az első hónapban, és az első évben. Sajnos két évforduló is van most, ne felejtsük el, hogy húsz éve alakítottuk meg a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció sorozatot, ami tíz éve ért véget: utóbbi szomorú tény, de ilyenek is vannak. A történtek után rengeteg kérdést kellett megválaszolni, nagyon sokat kellett magyarázkodni, vagy éppen vitatkozni, miközben sok hitetlenkedéssel találkoztam. De ilyen az élet.  

– Alakulhatott volna másként az a nap?  

– Nyilván, de nem történt semmi másként, mint ahogyan megtörtént. Vissza kellett volna fordulniuk, ezt mindannyian tudjuk, ez akkor és ott túl lett feszítve. Akik időben visszafordultak, azok mind a mai napig élnek, akik nem fordultak vissza, azok közül öten meghaltak. Nem csak Erőss Zsolt és Kiss Peti, hanem még hárman, egy dél-koreai elit mászó, egy serpa, és még egy másik himalájai ember. 

– Miként tudta feldolgozni a tragédiát?

– Mi oda úgy mentünk, hogy tudtuk, nem lesz veszélytelen a mászás, benne lehet a pakliban, hogy kevesebben jövünk vissza, és ez egy kis felmentést adott a gyászban. Nem volt könnyű, de volt miértje. Nem volt könnyű Zsolttól olyat hallani, hogy „itt végem van, nem tudok tovább menni”, de gyorsan rá kellett venni, mi az, amit még csinálni lehet. Túl is élte az éjszakát, végül lekeveredett, háromszáz méterrel lejjebb jött onnan, ahol már többen kicsúsztak. Aztán eltűnt valahol útközben, nagyjából sejtem is, hogy hol. Peti pedig egyszer csak elfeküdt, neki is ott fogyott el a cérnája, pedig ha nem várja meg Zsoltot, simán lejön a többiekkel. De nem így történt.  

– Tetszett a Zsolt haláláról készült mozifilm?  

– A forgatókönyv lektora voltam, de nem rajongtam sem a filmért, sem pedig az egész ötletért. Nem fért a fejembe, és ezt elmondtam a rendezőnek is, hogy miért Hilda érzéseiről, Zsolt özvegyéről kell Magyarországon e tárgyban filmet csinálni, miközben ott voltak az expedíciók, és maga Erőss Zsolt? Tisztelem Hildát, de tudta, hová megy a férje, nagyon karakánul viselte a következményeket, de ezzel kész: miért kellett erről filmet csinálni?  

– Olyan hírekkel találkozom, hogy expedíciókat indítanak szemetet gyűjteni. Már ennyire rossz a helyzet odafent?  

– Szedik a szemetet, és jól teszik, de szögezzük le, hogy nem a hegymászók dobálják el a hulladékot, mert nekik olyan nincs. Aki szemetel, az a szakács, aki főzi az ételt, a vízhordó és a teherhordó, az ő trehányságuk ez, mert nincs kedvük maguk után takarítani. Pedig nagyon sok pénzt kapnak, és azért a pénzért a szemetet is le kellene hozniuk magukkal.    

– Ha már a pénz szóba jött… Sokat lehet arról is hallani, hogy akinek ebből bármennyi van, az bármilyen csúcsot meghódíthat, mert lényegében felviszik a hegyre. Erre halad a mászás? 

– Én ennek nem vagyok a híve. A jelenség legteteje, amikor a dollármilliomos azt mondja, szeretne feljutni az Everest csúcsára, de azt elfelejti, hogy az egy hegy, földrajzi valóság. Annak a hegynek a tetejére bepólyálva, éltető oxigénnel, tíz serpával és helikopterekkel odaülni, annak én semmi értelmét nem látom, az egy butaság. Miért nem marad az ilyen otthon, vagy csinál mást, például miért nem lovagol?