Hamvak a 301-es parcellában – Bogyay Elemér múltról, szabadságról és emigrációról

– Nagyon jóban voltam Wittner Máriával, a torontói Magyar Ház elnökeként háromszor hívtam meg őt – idézte fel a szeretett és tisztelt szabadságharcos emlékét Bogyay Elemér. – Soha nem felejtem el az órát, amikor 2001-ben, a Kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján elmondta azt a falat rengető szónoklatot, amely azóta is közel áll hozzám. Amint befejezte a beszédet és odaléptem hozzá gratulálni, nekem adta a felszólalás kockás papírra, kézzel írt szövegét. Sok úgynevezett baloldali ült a Parlamentben, és nekem nagy élményt jelentett, amikor Mária többször megismételte: „Vádolom!” A balosok szerettek volna az asztal alá süllyedni. Később azzal támadták meg, hogy nem ő írta a beszédet, hanem valaki segített neki, de én azonnal tudtam jelentkezni, hogy én őrzöm az eredeti szöveget, bele van javítva, azt bizony ő maga írta és nekem dedikálta. Szeretném egy olyan helyen kiállítani, ahol ötven év múlva is láthatják. Valaki azt javasolta, hogy ajánljam fel egy jótékonysági árverésen, de erről szó sem lehet. Nem azt akarom, hogy bárki megvásárolja, hanem azt, hogy amikor én már nem leszek, a fiatalok eredetiben lássák és olvassák.   

– Van önben elégedettség azért, amit a jelenlegi kormány tesz a kommunizmus áldozatainak emlékéért? 

– Természetesen ezért is támogatom a jobboldali kormányt, hiszen nincs ma Magyarországon baloldaliság, csak brüsszeli hazaárulók vannak. Nekem ez a véleményem, és ehhez tartom magam.  

– Az ön családját is meghurcolták az ötvenes években. Mi történt a szüleivel, miért voltak a kommunizmus útjában?      

– Édesapám baromfitenyésztőként lett ismert, a világon mindenfelé nyert aranyérmeket. Úgy tenyésztette a baromfit, mint más a versenylovakat. Sajnos 1947-ben elvették a birtokot és apámra a kitelepítés várt. Anyám Székesfehérváron született 1905-ben, nagyapámnak a mai Városházánál volt a patikája. Anyám jól ismerte Prohászka Ottokár püspököt, gyakran sétáltak együtt a város utcáin. Később, a kommunisták alatt két diplomával a Pénzügyminisztériumban dolgozott. Egy fiatalember az egyik pártgyűlés után odament hozzá, és azt mondta: „Mária néni, magáról nagyon rosszakat hallottam. Azt, hogy a férje földbirtokos volt, és maga minden nap jár templomba.” Anyám, aki öt embert tartott el a fizetéséből, mindezt elismerte. „Csináljunk egy egyezséget”, mondta neki a fiatalember, „ígérje meg, hogy mától kezdve nem megy templomba, és akkor garantálom a maga állását”. Anyám ezt nem vállalta. Aztán azzal zsarolták, hogy megvédik, ha elválik apámtól, és akkor muszáj volt papíron nyélbe ütni a válást. Később anyám szerzett apámnak Eger mellett egy éjjeliőri munkát, és a rendőrségnek hat hónapjába telt kinyomozni a tartózkodási helyét, de utána Egerből bilincsbe verve vitték Békéscsabára, majd Csorvásra, a kitelepítés helyszínére.    

– Miként élte át 1956 napjait? 

– Három év után, 1956-ban, isteni szerencsével vettek fel a Keszthelyi Gazdasági Akadémiára. Az első évfolyamba jártam és úgy emlékszem, nálunk elég lassan vált egyértelművé a forradalom üzenete. Még október 24-én is arról volt szó, hogy meg kellene hívni a megbeszélésre a kommunista párttitkárt, aki azért számított népszerűnek, mert nagyon szurkolt a futballcsapatnak, és a játékosok fele az akadémiára járt. Felálltam, és azt mondtam, álljon meg a menet, Budapesten forradalom van, ledöntötték Sztálin szobrát, és ti a párttitkárt akarjátok ide hívni? A felszólalásom után beválasztottak a Forradalmi Bizottságba. Amikor megtörtént a sortűz Mosonmagyaróvárott, egyike voltam azoknak, akik megszervezték, hogy elmenjünk egy Ikarus 66-ossal segíteni. A saját szememmel láttam, mi történt, a száznál több halottat, de már nem tudtunk tenni semmit. Ott már nem, de Budapesten nagy szükség volt a segítségre, ezért felutaztam a fővárosba, ahol találkoztam Pongrácz Gergellyel, a Corvin-köz főparancsnokával, aki haláláig az egyik legjobb barátom lett. Így vettem részt a forradalomban. Még november 4-e után sem akartam elmenni az országból, mert annyira balek voltam, hogy azt hittem, az ENSZ kiparancsolja az országból a szovjeteket, hiszen Nagy Imre felmondta a Varsói Szerződést. Ismét szerencsében volt részem, mert a házfelügyelő – pedig azok kilencven százalékban beárulták az embereket –, szólt, hogy keresnek a pufajkások. Nem maradt választásom, és bár akkor már nem volt könnyű, december 17-én átléptem a határt.  

– Hogyan jutott Kanadába, ahol aztán 66 évet töltött?  

– A Jóisten mindig mellettem maradt. Ausztriában egyetemi ösztöndíjhoz próbáltam jutni, de ezek már mind be voltak telve. Amikor negyedszerre érdeklődtem, javasolták, hogy gazdálkodó vagyok, csatlakozzak a soproni erdőmérnökökhöz, ott vannak Salzburg mellett. Adtak jegyet, leutaztam. Kádár híveinek nagyon fájt, hogy disszidált egy egész egyetem, több száz diák és ötven tanár, és azt nem lehetett mondani rájuk, hogy mind fasiszta. Ezért a soproniak hoztak egy határozatot, hogy senki újat nem vesznek be maguk közé, mert féltek a beépített ügynököktől. Így aztán bandukoltam vissza Bécs felé, amikor jött egy nagy fekete autó, és a kanadai nagykövet ült benne. Kérdezte, akarok-e menni Kanadába? Boldogan, válaszoltam, és ő elvitt magával Bécsbe, így én lettem az első, akinek kiadták a kanadai vízumot. Aztán volt egy másik isteni szerencsém. Korábban jelentkeztem a Ferencváros ifjúsági focicsapatába, de egyike voltam az ötszáznak és az utolsó körben kiestem a rostán. Azt mondta a segédedző, menjek át az Újpesthez, ott majd kezet csókolnak nekem. De nem mentem, mert az összes barátom fradista volt, ezért inkább letettem a játékvezetői vizsgát. Ez később igen jól jött, mert Kanadában nagyon hiányoztak a játékvezetők, és akadt olyan hétvége, amikor négy-öt meccset vezettem, ami komoly anyagi segítséget jelentett. Először Vancouverben éltem négy évig, aztán Torontóba költöztem.  

– Miként találta meg a helyét a magyar emigrációban?  

– Torontóban találkoztam Tollas Tibor költővel, a Nemzetőr főszerkesztőjével. Együtt léptünk fel annak érdekében, hogy Kanada ne ismerje el a kínai kommunista, vörös kormányt, azzal kezdődött el a mi barátságunk. Megismertem Wass Albertet és Márai Sándort, de a legjobb barátom a Tibor lett, aki mindig, a saját személyes érdekei ellenében is megtett mindent, amit lehetett a magyarságért és a forradalom emlékéért. A szívét-lelkét adta érte.  

– Mit szól ahhoz, ahogyan Kanada ma viszonyul a világ dolgaihoz?  

– A kanadai kormány abszolút liberális, az amerikaiak csicskása lett. Ha Biden azt mondja, küldjenek százmillió dollárt Ukrajnába, csak annyit válaszolnak, hogy „Igen, uram!”, és küldik. Ez a mai kanadai politika, ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni.  

– A magyar kormány ellenáll a szélsőséges liberalizmusnak, a gender-ideológiának, békepárti, de mintha egyedül lenne ezzel Európában. Magunk vagyunk, mint ötvenhatban?    

– Teljesen egyedül maradtunk és sajnos ennek az új liberalizmusnak a propagandáját jól irányítják. Elmesélek egy történetet. A Covid-járvány miatt a templomunk Kanadában két évig be volt zárva, és amikor újra kinyitott, összesen tizenhatan voltunk a misén. Engem tiszteltek, mint ötvenhatost és azért is, mert korábban befogadtam egy vietnámi családot. A kommunizmus elől menekültek, miután az amerikaiak a háború után nagyon csúnyán hagyták el Vietnámot, az utolsó hajóra már egyetlen vietnámit sem engedtek fel – erről eszembe jutott, hogy a németek miként bántak velünk a Don-kanyarban. Nos, én a templomban olyat mondtam, amit nagyon sokan nem akartak hallani: azt, hogy az ukrajnai háború nem egészen arról szól, mint amit a CNN és mások tálalnak. Nagyon jól tudták, hogy 1956-ban az oroszok ellen harcoltam és nem vagyok oroszbarát, de a tizenhatból csak négyen jöttek oda hozzám, hogy megtudják, mi az igazság, mert egész nap csak a propagandát hallják. A kanadai elnök például azt találta mondani, hogy Oroszország borzasztó agresszióval támadta meg az ezeréves Ukrajnát – biztosan összekeverte a valóban ezeréves Magyarországgal. Így lett a kanadai átlagember az oroszok ellen hangolva, és senki sem foglalkozik azzal, miként alakult ki ez a helyzet, de ha erről mondasz valamit, bolondnak néznek.    

– Miként került a torontói Magyar Ház élére?

– Toronto volt az emigráció fellegvára, és ott mindenki megfordult, Wass Albert, Márai Sándor, Tollas Tibor, és ez Kádár híveinek itthon nagyon fájt. Amikor elvállaltam a vezetést, komoly anyagi gondokkal kellett szembe néznem, de sokan bíztak bennem és biztattak. Aztán az egyik legfontosabb támogatóm két hónap múlva meghalt. Mondtam a plébánosnak a temetésén, hogy nagy bajban leszek Szabolcs, mert a Dénes volt az, aki anyagilag is támogatott volna, de most elment… Szabolcs atya azt válaszolta: „Na, majd fölülről!”. És a Jóisten tényleg segített. Összehívtam egy gyűlést, a tehetősebbek ezer dollárokat adtak. És akadt egy nagyon szegény ötvenhatos, aki másnap bejött az irodámba, és azt mondta: „Elnök úr, nem tudok ezer dollárt adni, mert nincs, de adok minden hónapban százat.” És utána valóban minden hónapban adott százat. Ki volt a nagyobb adományozó? Ő, aki a havi nyugdíjából adott, vagy aki kihúzta az ezret a mellényzsebéből? Jóval később annak a szegény öreg szabadságharcosnak teljesítettem az utolsó kívánságát: hazahoztam a hamvainak a felét és szétszórtam az 1956-os forradalmat követő kommunista megtorlás sok áldozatának nyughelyén, a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában.