A legnagyobb ajándék, avagy karácsony 1956-ban

Szenteste napja volt. A föld szépséges fehér hóbundája már néhány napja olvadásnak indult és szürke sárfoltok rondították el úri eleganciáját. Rá is fagytak szépen. Az utakon víztócsák jeges gyémánt-csillogása próbálta szebbé tenni az elpiszkolódott hó keltette hangulatot. A Gaja –patak is szokása szerint kiöntött és elárasztotta a falu rétjét. Amikor ezt a fagy észrevette, azonnal munkához látott, a víz hátára csillogó páncélt varázsolt. Karácsonyra jégpályává változtatta az egész rétet. Szenteste napjára már a gyerekek színes, zajongó forgatagát kellett a hátán megtartania.
A nővérem szeretett csúszkálni. Lázasan készülődött a természet adta jégpályára. Nekem nem volt kedvem semmihez. Sok szorongató élmény ért az előző hetekben, az ennivaló is szűkösen lett mérve, pedig nagyon szerettem a hasamat, csak ritkán lakhattam igazán jól. A szobákban  este volt befűtve, az egész napot a konyhában töltöttük. Már nagyon untam kukoricacsutkákból a disznóól meg a toronyépítést. 
Szóval Szenteste délutánja volt, csikorgó hideg, az ég tiszta szép kék. Hideg kék. A nap sütött, de csak fénye volt, meleget nem adott. Anyu jól felöltöztetett, rásózott a nővéremre, hogy vigyen magával. Már megszoktam, hogy a két idősebb lánytestvérem számára én vagyok az” elefánt”, akinek meg kell védeni őket attól, hogy rossz útra térjenek. Az elefánt azt jelenti, hogy kolonc. A kolonc egy nagy fadarab, amit a kóborlásra hajlamos kutyák nyakára kötöttek, hogy elvegyék a kedvüket a csavargástól. Azért ez a koloncság sem volt ám mindig kellemetlen! Legalábbis nekem. Ha fiú is volt a dologban, akkor jártam a legjobban. Ilyenkor a lovagok mindenfélével kedveskedtek - gondolom – a hallgatásomért. Azoknak a finom selyemcukroknak még most is érzem a számban az ízét! De alkalomadtán fagyi is volt bőven. 
Most nem találkára mentünk, viszont úgy vettem észre az illatokból, hogy inkább anyu készül valamire és nem szeretné, ha ott lábatlankodnék körülötte. Belenyugodtam a sorsomba. Tiszta szívemből utáltam a csúszkálást! Korcsolyánk nem volt, nem mintha nagyon vágytam volna rá. Jó kis vas szánkót eszkábált a bátyám, fa ülőkével, ami csak úgy repült a havon! Szánkózni nagyon szerettem. Ott a nagyobbak rendet tartottak a szánkópályán. Talán már délután két óra is lehetett, amikor az úti célunkhoz értünk. Félelmetes volt számomra, ahogy a rengeteg gyerek össze-vissza rohangászik.  Félelmetes volt a hatalmas jéggel borított rét is. Úgy nézett ki, mint egy végeláthatatlan üvegtábla. Ahogy megérkeztünk, a nővérem úgy ott hagyott, mint Szent Pál az oláhokat.  Szorongva néztem a forgatagot, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Nagy fűzfák szegélyezték a pályát.  Egy idő után minden bátorságomat összeszedve bemerészkedtem a legközelebbi fa törzséig. Ide nem jöttek a többiek, mert a lelógó ágai miatt nem lehetett hosszan csúszni alatta. Úgy éreztem, most engem véd ez a fűzfa. Megöleltem a törzsét, ami biztonságot adott, hiszen bele tudtam kapaszkodni. Csoszogtam körbe-körbe. Egy idő után már rövideket tudtam siklani magamtól, de mindig visszatértem a fa törzséhez. Egyre bátrabban közlekedtem a jégen, szinte élveztem az egészet. Nagy sokára kimerészkedtem a tömeg szélére. Dagadtam magam előtt a büszkeségtől, lám, milyen bátor és ügyes vagyok! Persze a lelkem mélyén azt is éreztem, hogy nagyon messze vagyok még a bátor és ügyestől, mert az én teljesítményem szánalmas csoszogás volt a merészek produkciójához képest.  Azért ez már igazi csúszkálásnak látszott, de a bátortalanság nagyon leríhatott róla. Mindaddig tartott az örömöm, amíg valaki jól meg nem lökött. Még szerencse, hogy a kezemet hamarabb letettem és csak térdre estem, a fejem nem durrant a jégen. Nagy nehezen feltápászkodtam. A szégyentől, a fájdalomtól záporoztak a könnyeim. A nővérem is előkerült. Nagyon megijedt, hátha kikap otthon, mert nem vigyázott rám. Azonnal haza szerettem volna menni. Ideje is volt már annak, mert a Hold felkúszott a sötét fátyolba burkolózott égre, és bevilágította az utakat. Potyogtak a könnyeim rendesen. Jó volt az esti félhomály, mert nem kellett szégyellenem magam a „bőgőmasinaságom” miatt. Végre haza értünk. Besántikáltam a konyhába. Anyu kihámozott a sok ruhából. Megmutogattam neki minden fájdalmas helyet magamon.  Ő megnyugtatott, hogy ezek hamar meggyógyulnak, voltak már nekem ilyenek számtalanszor, főleg nyáron. Úgy gondoltam, teljesen igaza van, a nyári sérüléseimhez képest a mostaniak nem is olyan súlyosak.
Végül betessékelt a szobába, felkapcsolta a villanyt. Csodák csodájára az asztalon egy szép karácsonyfa tündökölt. A meglepetéstől elállt a hüppögésem, hirtelen szóhoz se tudtam jutni. Csak álltam és gyönyörködtem a látványban. Szaloncukrok, diók, mosolygó, piros almák, holdak és csillagok süteményből! Alatta a rongybabám, a Jancsi, szép barna-bordó kockás új ruhájában feszített! Ez valami varázslat lehet! Hallottam a felnőttektől, hogy nem kapni szaloncukrot, meg mindenért sorba kell állni. Szűkölködés van. De akkor ez  a sok minden hogy került ide?! Talán tényleg a Jézuska hozta?! A holdakat és a csillagokat biztosan az anyu sütötte, az alma meg a dió tudom, hogy nekünk termett. De a szaloncukor, a Jancsinak a szép ruhája honnan lett?! Minden fájdalmamat, bánatomat, szégyenemet messzire repítette a boldogság. Minden rossz elszállt, mint a sóhaj! Magamhoz szorítottam a megszépült rongybabámat, megpusziltam és dicsérgettem, milyen csinos. Aztán vágyakozva néztem a szaloncukrokat. Ó, milyen szépen mutatnak! Melyik milyen ízű lehet? Látva sóvárgó tekintetemet – már Szenteste- ehettem belőlük. 
Később megtudtam, hogy anyu készítette marcipánból. Befőttlével meg mindenfélével ízesítette. Éveken át kisimította és eltette a szaloncukor papírokat, és most, az ínséges időkben felhasználta. A Jancsim ruháját is Ő varrta. Akkor azt gondoltam, Ő egy varázsló. A rosszat jóra, a szomorúságot vidámságra tudja változtatni, a szeretete erejével varázsol. Amikor keserűség lopódzik a szívembe, mindig erre a napra gondolok. Megpróbálom átélni újból azt a váratlan boldogságot, ami akkor beivódott a lelkembe és már örökké velem van, csak meg kell keresnem magamban. Az öröm fénye elűzi a sötétséget, mint a Nap sugarai a ködöt, és minden újra teljes pompájában ragyoghat. Ennek a fénynek a forrása az Édesanyám irántam érzett hatalmas szeretete, és már tudom, életem legnagyobb ajándéka is ez. Azt is tudom, hogy közhely a következő kijelentés, de az ajándék értékét nem az adja meg, mennyi pénzbe került, hanem az, hogy mekkora szeretet van benne. Mert minden kapott szeretet sajátunkká válik, és egyre gyarapodik. De vajon az interneten küldött sok jó kívánság is a kút csillogó vizét gyarapítja? Nem gondolnám. Különösen, amikor 10-15 név van felsorolva egyszerre, alatta egy ízléstelen GIF-fel. Ezekből csak az iszap nő a kút fenekén. De hát fontos a kényelem! Már nem írunk képeslapokat szeretteinknek, leveleket meg főleg nem. Aztán csodálkozunk, hogy bezárják a postákat. Ha ennyire fontos számunkra a kényelem, oda jutunk majd, hogy végül már nevünk sem lesz, csak a bankkártyánk száma fog meghatározni bennünket, és a Mindenható helyett a bankok irányítanak mindent. Az iszap magába szívja az éltető vizet, a lelket, mi, emberek pedig egy, csak vegetációra képes élőlénnyé degradálódunk úgy, hogy észre sem vesszük. A szeretet ünnepének közeledtével nézzünk magunkba, vajon mi hol tartunk ebben a folyamatban, az emberi szeretet, az emberi lélek elpusztításában?!