Gyilkosság Székesfehérváron 1956. november 4-én (videó)

– A város felől közeledtek a szovjet tankok – emlékezett a maroshegyi Toplak László, aki 13 éves volt akkor, 1956. november 4-én. – Úgy emlékszem vissza, valamikor biztosan hajnali három óra után lehetett, és kijárási tilalom volt, de engem az sem akadályozhatott meg abban, hogy megnézzem őket.  

Miközben az egykori helyszínre kísérem, lassítom lépteimet, hiszen idős férfi beszél mellettem. A Balatoni úton vagyunk, a barkácsáruházzal szemben, a túlsó oldalon. De hogyan lehetett akkor ő ott, üt szöget a fejemben. A forradalom és szabadságharc kellős közepén mit keres egy gyerek a sötét hajnalban az utcán? Ismertem olyat, akit szó szerint bezártak azokban a napokban. Rákérdezek. 

– Tudja, nekem mostohaapám volt, egy 110 kilós ember, én pedig talán 30 kiló, ha lehettem. Néha akkora pofont adott, hogy a takony menetet vágott a nyakamba, még az anyám is félt tőle. Az az ember örült, ha nem voltam otthon, nem nagyon tudták, hogy merre járok éppen.  

Miközben ezt elmondja, odaérünk a helyre, ahol a forradalom egyik megtorlásaként a zavaros körülmények között is hidegfejű gyilkosság megtörtént.  

– Itt, ahol most állunk, egy rendőrségi ellenőrzőpont volt akkor, bent pedig égett egy kis lámpa. Aztán közelebb ért egy tank, a lánctalpai hangosan csörögtek a kockaköveken. Én akkor átmentem a másik oldalra, a kerítéshez, ahol akkoriban az Ikarus gyár munkásszállója volt, csak úgy hívták a fehérváriak, hogy Bikaszálló.  

Toplak László, akkoriban erősen még csak Laci, lehúzódott és onnan nézelődött, figyelt, mint sokszáz hozzá hasonló gyerek azokban a napokban, akiket izgattak az események.    

– Aztán azt láttam, hogy megáll a tank. Felnyitották a tornyában a tetőajtót, és egy bőrkabátos ember derékig kiemelkedett a páncélosból. Akkor a rendőr, aki ott állt, pár lépést tett, odalépett a tank mellé. Úgy hívták, hogy Bodoki… Károly, vagy János, a keresztnevére nem emlékszem már, de nem nagyon láttam a nevét sehol azóta leírva.  

A név helyesen Bodoki Pál, ezt később sikerül pontosítanom. Valóban alig találni róla valamit, könyvekben nem lelem fel, az internetes kereső nem dobja ki, nincs nyoma a digitális archívumban őrzött, korabeli Fejér Megyei Hírlapokban sem. Azonban jóval a rendszerváltás után készült egyik hírlapos tudósításban már szerepel a név, ott látom a Szent István Bazilika oldalában lévő emlékkereszt alján is, huszonkét másik áldozattal együtt. De hallgassuk tovább Toplak Lászlót.    

– Szóval hallottam, ahogy tiszta magyarsággal megkérdezte a rendőrtől a bőrkabátos ember, hogy merre van a rádiótelep. Onnan zavarták a nyugati adókat abban az időben. Mondta neki a rendőr, hogy menjenek csak tovább egyenesen előre, a tábláig, ahol ki van írva, merre kell menni Úrhidára, és ott aztán kanyarodjanak le jobbra. Erre a bőrkabátos lenyúlt a tankba, vagy feladták neki, nem tudom hogyan, de elővett egy géppisztolyt és leadott egy hosszú sorozatot. Agyonlőtte a Bodokit, a rendőrt. Látta jól, hová lő, mert égett a lámpa, jó célpontot mutatott. Aztán levágódott a tank teteje és elindultak.  

Toplak László mutatja, hol kuporgott akkor leguggolva: „ahol most jön a busz…”. Aztán folytatja.  

– Álltak ott öten-hatan nemzetőrök, karszalaggal a karjukon, de mély árok volt arra akkor is, mint most, és ők oda lehúzódtak. A rendőr rögtön meghalt. Akkor ketten-hárman megfogták, és bevitték az őrszobára. Mindenkit kiküldtek, csak engem nem, talán azt hitték, hogy a fia vagyok. A fal mellett mindjárt volt egy ágy, oda lefektették szegényt. Még a szekrényben és a falakban is volt lövésnyom, mert a szekrény éppen ott állt a bejárattal szemben. Telefon is akadt, hogy a rendőr be tudjon szólni a kapitányságra, ha szükséges. A nemzetőrök, nem tudom most már melyikük, a Bozai Laci, a Bertalan Géza vagy a Kalauz Józsi, erre már nem emlékszem, beszóltak, hogy mi történt, küldjenek egy másik rendőrt, vagy valami legyen. Erre aztán jött egy halottszállító autó két emberrel, nagy nehezen levették a rendőrről az egyenruhát és civilbe öltöztették. Megtehették, mert a kétajtós szekrényben találtak polgári ruhát. Aztán elvitték. Engem, a 13 éves gyereket akkor már hazaküldtek a többiek, mert ők huszonöt, huszonhat évesek fiatalemberek voltak már akkor. Elküldtek azzal, hogy te gyerek, menjél haza, nincs itt semmi keresnivalód! A rádiótelepet akkor is fegyveres őrség védte, de, hogy mi történt ott, miután megérkeztek a tankok, nem tudom, ám nem lehetett értelmesen ellenállni kézifegyverekkel a páncélosoknak. Ismertem egy utcabéli srácot, aki 24 órás őrszolgálatot adott a rádiótelepen, a 48 órás szabadidejében pedig kőműveskedett. De tőle sem tudtam meg később semmit.  

Miért csak most, 2022 őszén mondja ezt el nekem Toplak úr? Amikor megkérdezem, azt válaszolja, nem akarta magával vinni a sírba ezt a történetet.   

– Itt vagyok még, de már meg van ásva a gödröm a temetőben. Voltak akkor ott mások is, a nemzetőrök, azt hittem, ahogy múlnak az évek, valaki majdcsak elmondja. De nem akadt senki.  

A 42 évesen agyonlőtt Bodoki Pál rendőrről azóta sem hallott. Én rákerestem a névre a rendőrség hősi halottai között, de hiába, olyan, mintha soha nem létezett volna. De talán csak rosszul kerestem.  

– Azt sem tudom, mi lett vele, hová temették, hősi halott lett, vagy csak áldozat? Három fiút nevelt, egyikük idősebb volt, mint én, kettő pedig fiatalabb. De utána soha nem hallottam, hogy beszéltek volna róla. Elköltöztek, mert addig ott laktak valahol a Vásártér környékén. 

Próbálok pontosítani, megkérdezem, milyen tank lehetett, amelyről a gyilkos sorozatot leadták, mire emlékszik még arról a sötét hajnalról.   

– Nem tudom pontosan, T 34-es, szerintem. Nem ismertem akkor még a tankok típusait. A sors fintora, hogy később Kalocsára kerültem egy páncélos ezredhez: akkor persze már megismertem a tankokat nagyon.  

Megfordulunk, az egykori gyilkosság helyszínétől vissza, a város felé. Mellettünk olyan forgalom zúg, hogy alig hallom Toplak Lászlót, pedig ott van mellettem. Mi azonban egy egészen másik időben utazunk, és ez összetart minket, miközben a fehérváriak munkából hazafelé, vagy vásárolni tartanak.   

– Berényi Gézára emlékszem még, aki 1956-ban a Velence Szálló (ma Magyar Király Szálló – a szerk.) teraszán mondott egy beszédet, és azzal nyugtatta az embereket – gondolkodik el Toplak úr. –  Ketten voltak testvérek, a Lajos a VOKE-ban volt pincér, oda jártak a szegény emberek, és az összes MÁV-os sportoló, a bokszolók, focisták, kézilabdások, mind. Úgy ismertük, hogy Berényi Géza a második világháborúban hősiesen küzdött, aztán a harcok végén el kellett indulniuk nyugat felé, de hallotta az embereket, a katonákat, hogy morgolódnak, nem akartak menni. Átvette a parancsnokságot, de az alakulat őrnagya le akarta lőni, ám mindjárt száz puska szegeződött felé. Visszajöttek. Egész éjjel meneteltek, ismerték a falvakat, nappal behúzódtak az erdőbe, éjjel mentek és hazatértek úgy, hogy senki sem halt meg. Nagyon becsülték ezért a Berényi Gézát. Ilyen ember volt és a Velence Szálló teraszán 1956-ban is arról beszélt, hogy nem kell agyonlőni a kommunistákat, majd alakul a helyzet, de majdnem megdobálták érte. Sokakat megmentett akkor. Ennek ellenére 1957-ben halálra ítélték, ám végül nem végezték ki, csak lecsukták, és 1963-ban az általános amnesztiával kiszabadult és 75 évesen halt meg. Itt temették el a református temetőben, katonai tiszteletadással. Szabadulása után azt beszélték, hogy miután kijött, sehová sem vették fel dolgozni, ezért írt a Kádárnak egy levelet, hogy inkább vigyék vissza a börtönbe, mert nem tud megélni. Azt válaszolták, keressen egy munkahelyet, és akkor oda felveszik. Így került a vízügyhöz a Balatoni útra, ott találkoztunk, miután odakerült az öregúr, én pedig akkor, miután leszereltem.  

Berényi Gézáról, Székesfehérvár egykori nemzetőr parancsnokáról már sokkal többet tudunk. Péntek Imre kollégám például 1989-ben a Fehérvári hét című hetilapban írt róla „Az én férjem már soha nem lehet teljes értékű ember?” címmel. Berényi Géza, aki 1918. március 12-én született és 1993. február 18-án halt meg, a Szent István reálgimnáziumban érettségizett és 1956-ban a városi nemzetőrség parancsnoka volt. Később megkapta az 1956-os Emlékérem és Emléklap elismerést, miközben a kommunisták és utódjaik a mai napig élvezik akkori terrormunkájuk eredményét.  

  A Csurgai Horváth József szerkesztette, Székesfehérvár 1956-os eseményeiről készült kötet szerint november-4 én, vasárnap hajnalban államvédelmis tisztek felvezetése mellett szovjet tankok jelentek meg Székesfehérvár utcáin, ezek a középületekben is belőttek. Toplák László tehát jól emlékszik, hiszen leírása szerint a bőrkabátos, magyarul tökéletesen beszélő ember a tank tetején egy ilyen ávós lehetett. Akinek tette biztosan büntetlen maradt, elvtársaihoz hasonlóan vélhetően jó állásban, megtollasodva érte meg a rendszerváltást, netán – mert ilyen is akadt bőven – magát forradalmárnak hazudva disszidált és nyugatra ment. A harckocsik megjelenésének és tűzcsapásainak következményeként károk keletkeztek a Városháza, a Posta, a Vasútállomás, a Tiszti Klub, a hadtestparancsnokság, az egykori 17-es laktanya, valamint a ferences templom épületében. A fegyveres beavatkozás sok áldozatot követelt.  

A város elleni támadásban a 38. szovjet hadsereg egységei vettek részt, ezek Dunaföldvárnál keltek át a Dunán és onnan, Mezőfalván, kisebb számban Sárbogárdon keresztül érkeztek Fejér megyébe. Mezőfalván például november 1-én éjjel és november 2-án hajnalban nagyjából kétszáz harckocsit láttak. A város körüli páncélhárító rendszer akkor még hiányos volt, az október végén elhatározott és részlegesen kiépített páncélos elhárító védelem a város számos pontján rendelkezett felállított lövegekkel. Ezeket azonban november 3-án éjjel hatástalanította az ekkor végrehajtott műszaki ellenőrzés során – az ütőszeg és a zárszeg kivételével tette harcra alkalmatlanná – feltehetően egy beavatott, az orosz csapatokkal tartó hazaáruló egység. A sóstói repülőtéren a magyar tisztek tették használhatatlanná a lövegeket.  

Azon a napon támadás érte a Vadásztöltény gyárat (a későbbi Videotont) is, a kapuban álló híradókocsit a bevonuló szovjet egység teljesen értelmetlenül vette tűz alá, ennek során két katona életét vesztette. A gépjárműből menekülni próbáló Nagy Rudolf tizedest akkor lőttek le, amikor feltartott kézzel a kiugrott a kocsiból, bajtársát, Jáki Istvánt már sebesülten végezték ki. Egy márványlapon szerepel a nevük a bazilikánál Bodoki Pál nevével. A harmadik katona halottnak tettette magát, így megmenekült. A Tiszti Klubnál öt katona halt meg, két szovjet katonával együtt. A sóstói repülőtéren is lelőttek egy magát már megadó honvédet. Az akkori Úttörő (ma Havranek) utcában két nőt lőttek le a szovjet járőrök, ennek az esetnek én ma már nem látom nyomát. A rendszerváltás után az első adatok 12, aztán 15 áldozatról számoltak be, ma már a Szent István Bazilika falán lévő emlékművön 23 név szerepel: közöttük ott van Bodoki Pálé is.  

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint országosan az 1956. október 23-át követő események során – a későbbi kivégzéseket nem számolva – mintegy 2700 ember halt meg, 78 százalékuk a fővárosban. Közel 20 ezren sebesüléssel megúszták a harcot és a különböző túlkapásokat. A székesfehérvári megemlékezéseken az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán 23 mártírról emlékezünk meg, íme a névsor: Bernáth Katalin, Csányi Éva, Gumpl József, Jóvári Imre, Kardos Pál, Versegi Jenő Béla, Adolf József, Babolcsai István, Berghammer József, Bodoki Pál, Daróczi Sándor, Farkas István, Fülöp Józsefné, Gánya Géza, Rajczi István, Herczeg Tibor, Jáki István, Kéri János, Molnár Sándor, Nagy Rudolf, Németh László, Szabó János és Tánczos István.  

Ők életüket adták akkor a magyar szabadságért, mi pedig tesszük a dolgunkat, hogy hozzájuk méltóképpen éljünk. Részben például azzal, hogy semmit sem fogadunk el az egykori kommunisták szellemi örökségéből (ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni) még akkor sem, ha az időnként liberalizmusnak álcázza magát. Rájuk, az ötvenhatosokra emlékeztet 2000. október 23-a óta a Szent István Bazilika oldalfalán levő ötvenhatos kereszt és alatta a gránittábla. És egyikükre mostantól egy szemtanú is – valamint neki köszönhetően, régi adósságot törlesztve – a történelem.