Világháborúban vereség, de az olimpián győzelem! (videó)

Az öttusacsapatból Benedek Gábor és Szondy István katonai múltjáról keveset lehetett akkoriban beszélni, inkább Kovácsi Aladárt ünnepelték, pedig egyéniben Benedek második, Szondy harmadik helyet szerzett. De hosszú út vezetett odáig.

– Marosvásárhelyre kerültem, a „Csaba királyfi” Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskolába, miután apám 1941-ben meghalt – idézte fel a múltat. – Testvérem is hadapródiskolába járt, anyám trafikot vezetett, amit apám első világháborús érdemeiért kaptunk. Szerettem a lovakat, és a huszárok is oda tartoztak. Amikor a Vörös Hadsereg közeledett Erdély felé, parancsot kaptunk, hogy menjünk Németországba, megismerni az új fegyvereket. Ezért kerültünk Lengyelországba, ami akkor német terület volt. Jött az orosz betörés. Elvileg a tiszti utánpótlást nem lehetett bevetni, túl értékesek voltunk. Ám mivel sok porosz menekült már arrafelé, a századparancsnok, egy sokszor kitüntetett tiszt, belement, hogy tartsuk a szovjet gyalogsággal szemben a frontot. Mínusz harminc fokban szó sem lehetett arról, hogy beássuk magunkat, de a hó magas volt, abban el tudtunk rejtőzni. Én egy géppuskát kaptam, öreg huszárok kúszva hozták hozzá a lőszert. Egy osztrák harcolt mellettem, akivel jóban voltunk, de kapott egy gránátot, tizenöt méterre tőlem. Fogta a beleit és ordított, de mit csinálhattam volna én ott 18 évesen? Ha kidugom a fejem, engem lőnek le. Kis idő múlva megfagyott szegény.

Több ilyen eset történt az 1945-ös visszavonulás során, és nem lehetett szentimentálisnak lenni. Benedek Gábor egyszer bement egy házba, törölközőt keresett a füleire. Az ágyban a nagyapa már megfagyott, az unokája még mozgott. Nem tudott mit tenni, betakarta. Végül Dániában esett fogságba.

– Megtörtént a kapituláció, jöttek az angolok, a parancsnokunk kérdezte tőlük, akarnak-e lovagolni? Akartak. Nyergeljük a lovakat az angoloknak, azok pedig csak annyit mondtak, tegyük le a fegyvereinket egy kupacba. De a pisztolyainkat nem tettük le, mert a dánok azt meg akarták venni, hogy azt hazudhassák, ellenállók voltak. Így aztán eladtuk a pisztolyokat. A parancsnokom kapcsolatba került a dán Vöröskereszt elnöknőjével, elérte, hogy fiatal korunkra való tekintettel nem kerültünk fogságba.

Koppenhágában cipőpucolóként dolgozott egy szállodában, később liftes fiú lett, majd átevezett Svédországba, menedékjoghoz folyamodott, ám visszaküldték Dániába, ahol lecsukták. A háború után két évvel a Vöröskereszt hozta haza, és 1948-ban lett tagja az öttusa válogatottnak.

– Magyarországon beköszöntött a kommunizmus, ezért Svédországba akartam jutni, menteni a jövőm. Tudtam, mikor reggeliznek a dánok, „béreltem” egy amolyan városligeti csónakot. Dánia és Svédország között a tengerszoros körülbelül 18 kilométer széles. Jött egy amerikai hadihajó, csaknem elnyelt a hullám, hiába integettem, fütyültek rám, annyi hozzám hasonló menekült volt akkoriban, nem álltak meg ilyeneknek. A jobb oldali evező kiugrott a villából, próbáltam menteni az életem. Jött egy svéd naszád, felszólított, hogy adjam meg magam, de gondoltam, ezek svédek, nem fognak lelőni, kiugrottam a csónakból a sekély részen, sikerült elérnem a partot, és elterültem egy bokorban.

Nem jött be a számítása, visszatoloncolták Dániába, Helsingör várában, ahol a Hamlet játszódik, bezárták a pincébe.

– Kihallgattak, nem tudták, náci vagyok vagy betörő? Nem volt nálam semmiféle papír. Átvittek Koppenhágába, de fogolyként, ott összezártak egy fekete matrózzal, aki megkéselte a társát a hajón. Miután kiszabadultam, nem találtam munkát, egy vöröskeresztes repülő segélyt vitt Budaörsre, azzal jöttem haza.

Közeledett Helsinki, az olimpiai győzelem.

– Csepelen dolgoztam, reggel hatra mentem úszni a Margitszigetre, hogy nyolcra beérjek a munkahelyemre. Mondták, Benedek elvtárs, maga megy Moszkvába, volt ott egy öttusaverseny, amit megnyertem. Akkor kezdtük elhinni, hogy talán megyünk az olimpiára. Abszolút reakciós sportág volt az öttusa, szerettünk volna utazni, de azt mondták, semmi esélyünk. Egészen, míg ki nem derült, hogy mennek a szovjetek is. Egy tóban úsztunk, Szondy Pista gyorsaságával vívásban és a futásommal jó esélyt szereztünk, de az döntött, hogy remek szellemű csapatunk volt. Utána utaztunk Chilébe, ott lettem világbajnok.

Az 1956. évi olimpia előtt ő tette le sportolóink fogadalmát. Melbourne-ben egyéniben és csapatban is pontszerző lett, de igazán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy elterjedt, a levert forradalom miatt nem hajlandó kezet fogni a szovjet versenyzőkkel.

– Ez nem igaz, ezt csak terjesztették, azt javasoltam, szakítsuk meg a kapcsolatot a szovjet delegációval. Ezt fordították úgy, hogy ne fogjunk kezet. Két nap alatt, éjjel-nappal dolgozva egy komáromi szövetkezet megcsinálta a Kossuth-címereinket, úgy utaztunk ki, a kommunista vezetők is feltették. Közben bevonult a Vörös Hadsereg és leverte a forradalmat, mi szereztünk az utazás alatt Szinga­púrban fekete anyagot, és azt feltettük a címerekre. Lelkileg már Szingapúrban a földön voltunk, de a repülőgép ki volt fizetve, mentünk tovább. Az ausztrál repülőteret magyar háborús menekültek lepték el és sírva énekelték a Himnuszt. Aki nem versenyzett, az telefonált haza és gyűjtötte a híreket. Gyenge lovam volt, csak fogtam a pofáját, nehogy bukjak, romboltam egy rakás akadályt, de már nem számított.

Idővel itthon szódás lett, megbízhatatlanként örökre eltiltották az öttusától. Az országot azért hagyta el, mert 1969-ben leukémiás kislánya külföldi gyógykezelésre szorult. Mire kijutott, már késő volt, a kislány Németországban meghalt. A 11 éves fiát túszként itthon tartották, őt csak később, egy kisbuszban elrejtve tudták kiszöktetni. Az NSZK-ban német öttusázókkal foglalkozott 1992-ben történt nyugalomba vonulásáig. Időnként hazalátogat.

Arra kértük, beszéljen szeptemberben az emlékmű mellett, amely Helsinki tizenhat aranyérme, máig legeredményesebb olimpiánk előtt tiszteleg.