Szász László: A pálya albániai, az akarat magyar

Számomra Albánia már régen nem ismeretlen föld, bár hatalmasat változott azóta, hogy először láttam. Huszonnégy éve történt, hogy Soros egy pénzügyi trükköt alkalmazva lényegében ellopta az albánok banki megtakarításainak jó részét, erre zavargások kezdődtek, a dühös szkipetárok feltörték a fegyverraktárakat és másnapra már égtek a bankok. Bevonultak az olasz békefenntartók, de nem nekik volt köszönhető, hogy idővel lenyugodtak a kedélyek és nem lett több éves polgárháború egy fehérgalléros bűnöző akciójából. Eduardo barátommal még Lefter Zanihoz is elmentünk, aki a déli országrész felkelő parancsnoka volt, amolyan nép hőse, de egyébként maffiafőnök. Ma már halottak, mindkettőt lelőtték: Zanit Olaszországban, Edut Bolíviában.  

Ilyenek jutottak eszembe, miközben figyeltem, ahogyan Laci az iszonyat szélben próbálta úton tartani az autóbuszt. Albániában egy volt rendőr segített nekünk, aki már tizenhat évesen átkelt az Adrián és Olaszországba ment dolgozni, ezért az olasz volt az a nyelv, amellyel Szásszal megértették egymást. Nem véletlen, hogy otthagyta a testületet, ahol ma nagyjából négyszáz eurót lehet keresni, ezért aztán azon sem lepődtünk meg, amikor azt mondta: éjszaka nem kell tartanunk a sebességméréstől, mert a rendőrök félnek, hogy olyankor elgázolják őket, ezért aztán inkább ki se állnak az út szélére.  

A nemzetközi hegyi sorozat Közép-Európa Kupa elnevezésű versenyét egy olyan hely szerpentinjén rendezték meg, ahonnan gyönyörű panoráma tárult elénk a tájra, a tengerre, és szó szerint lenéztünk még az elhaladó repülőgépekre is. A hegy egyébként Saro Salltiku miatt híres zarándokhely, a remete sokáig élt egy barlangban és szent emberként tisztelik. Az aszfalt jó minősége az olasz építők munkáját dicséri, de a nagyjából öt kilométeres pálya igen kemény kihívás elé állítja a pilótákat, hiszen keskeny és gyors. Hegyi versenyen megszokott módon balra szikla, jobbra szakadék, így aztán a versenyzőknek nem csupán a vetélytársakkal, hanem a különleges helyzet adta nehézségekkel, saját idegrendszerükkel is meg kellett küzdeniük, hiszen hegyen egy tévedés komoly következményekkel jár: nincs sóderágy, ahová el lehet menekülni a végzet elől.  

Amikor először indult ezen a pályán Szász, nyilván még teljesen ismeretlen volt neki, ezért önmagához képest lassú tempóban teljesítette az edzőfutamokat, hogy aztán magát a versenyt megnyerje. Ezt a taktikát alkalmazta az elmúlt hétvégén is, hiszen holtfáradtan, kevés alvással érkezett a helyszínre, így futamról futamra erősödött az ideje. Fokozatosan vált egyértelművé, hogy a dubrovniki egyesületben versenyző székesfehérvári sportember, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztének kitüntetettje, az a magyar, aki első Forma 1-es reménységünk volt, aki jelenleg balkáni sportdiplomatánk, az esetek nagy részében ma is legyőzhetetlen. 

Az albán pályán egyébként szintet léptem, hiszen egy ideje már inkább segítője vagyok az autó körüli teendőknél, mint pusztán az események tudósítója, de azon a hétvégén történt meg először, hogy ebben a beosztásomban egyedül maradtam vele mindennel, ami nélkül egy ilyen autó nem gurulhat rajthoz. Csak a hitet, az eltökéltséget, a mindent egy célnak alárendelő rendíthetetlenséget nem tudhatom ilyen alkalmi segítséggel kölcsönözni. Ezt a hármat azon a hétvégén is Szász Lászlónak hívták.