Cey-Bert Róbert Gyula: Egy még pokolibb tánc kezdődhet Burmában

Persze ne gondoljuk, hogy az elmúlt évek vidám demokráciában teltek a délkelet-ázsiai ­országban, hiszen hiába ült egy Nobel-békedíjas asszony a miniszterelnöki székben, simán belefért a hétköznapokba egy népirtás a muzulmán rohingya kisebbséggel szemben. Az már frissebb hír, hogy az Európai Unió nemrégiben korlátozó intézkedéseket vezetett be tizenegy olyan személlyel szemben, akiket felelősség terhel a 2021. február 1-jei katonai puccsért és a békés tüntetőkkel szembeni, ezt követő katonai és rendőri erőszakért, amely csaknem polgárháborúhoz vezetett. Cey-Bert Róbert Gyula író életének egy része Mianmar-Burmához, illetve az ott élő karenni kisebbséghez kötődik, hiszen miután fegyverrel is harcolt mellettük, ő volt az, aki felvállalta képviseletüket azon szervezetben, amely az ENSZ-képviselet nélküli népek részére igyekszik nemzetközi fórumot biztosítani. Az író évekig tanított a Kodolányi János Egyetem székesfehérvári és siófoki részlegében, ma már 80 éves elmúlt, nyugdíjas és elsősorban könyvein dolgozik, amelyek a magyar történelem legizgalmasabb időszakait dolgozzák fel regényes for­mában.

Hogyan jutott Burma jelenlegi helyzetébe?

– A 19. század elején és közepén Burma még független királyság volt, az emberek elsősorban az Iravádi folyó nagyon termékeny területein, hatalmas rizsföldeken dolgoztak. Az ország főként Thaifölddel háborúzott, aztán megérkeztek az angolok Indiából és megtámadták a Burmai Királyságot. Elég hosszú ideig tartott a harc, aztán az angolok végül elfoglalták Burmát és továbbnyomultak kelet felé. A Burmai Királyságtól keletre több kisebb fejedelemség és királyság terült el: a monok, a sanok, a csinek, a karének, a karennik, a kacsinok. Az angolok ezeket egymás után mind elfoglalták és Burmával együtt az Indiai Császársághoz csatolták. Aztán 1948-ban India és Burma független lett. A burmai lakosság közel felét a korábbi önálló királyságok népei alkották, ám rájuk nem gondoltak a gyarmatosítók, ravaszul azt mondták, ők nem ismerik a történelmi hátteret, a kis népek intézzék a maguk dolgát Burmával, aztán majd ők kijelölik az új határokat.

Tett valamit Burma?

– A kisebbségek képviselőit meghívták a fővárosba, Rangunba tárgyalni, küldtek értük egy repülőgépet, amely azonban még a megérkezése előtt felrobbant és lezuhant. Szerintem ebben a burmaiak és az angolok keze is benne volt.

Azaz a kutyát a gyarmatosítók ásták el ott is?

– Az angolok és a franciák nagyon sok kárt és bajt okoztak Kelet-Ázsiában. Most éppen a burmai példáról beszéltem, de így történt ez Afrikában is. Teljesen logikátlanul, felelőtlenül húzták meg Afrikában a határokat, törzseket vágtak ketté csak azért, mert például az egyik helyen rézbánya volt az ő érdekeltségükkel. Ez aztán Afrikában hatalmas vérengzésekhez vezetett. A hibát azóta sem korrigálták, azt mondják, a határok sérthetetlenek.

Akár európai is lehet a példa, ugye?

– Valóban, hiszen tudjuk, hogy a második ­világháború oka a Nagy Háború után meghúzott igazságtalan határok voltak. Európában is befagyasztották a határokat, de a problémák attól még megmaradtak, mint ahogyan megmaradtak Afrikában és Ázsiában is. A burmai kisebbségek – de inkább beszéljük más népekről – nagyjából 40 százalékát teszi ki a teljes népességnek, ezt senki sem tudja pontosan. Amikor a burmaiak az angoloktól megkapták a függetlenséget, úgy döntöttek, ideje ezeket a népeket megsemmisíteni. Nem beolvasztással, mert az túlságosan lassú folyamat, hanem háborúval és népirtással. A népek önvédelmi harca azóta is folyik az őserdővel borított hegyekben, ahol jobban tudják tartani magukat.

Miért nem tudott egy Nobel-­békedíjas ezen a hozzáálláson változtatni?

– Amikor az úgynevezett demokratikus változások elindultak Burmában és Aun Szan Szu Kji lett a miniszterelnök, ünnepelte őt az egész világ. Valójában akkor is mindent a katonák tartottak a kezükben és végrehajtotta azok legtöbb utasítását. Ám nekik ez sem volt elég, Aun Szan Szu Kji hiába nyerte meg fölényesen a választásokat, a katonák megpuccsolták.

Mi következhet ebből Burma elnyomott népei számára?

– Csupa rossz. Ami nagy veszély, hogy az úgynevezett demokratikus időszakot a burmai hadsereg nagyon jól kihasználta. Azokon a helyeken, ahová korábban be sem tudtak menni, utakat és katonai bázisokat építettek azzal a jelszóval, hogy a területeket be kell kapcsolni az ország vérkeringésébe. A karennik és más népek ezt tudják és arra készülnek, hogy azokat a kis, őserdővel borított területeket, amelyeket eddig gerillamódszerekkel tartani tudtak, komoly támadások érik. Még nem indult meg a kisebbségekkel szembeni teljes leszámolás, de azt hiszem, ez következik.

Miért nem tudják békében hagyni ezeket a népeket, ha már amúgy is jogfosztottak?

– Mert a területeken, ahol élnek, értékes bányák és erdők vannak. A mai világban, amikor minden a pénzről szól, ezeket a természeti kincseket a már amúgy is dúsgazdag tábornokok akarják megszerezni. Burmában a korrupt katonák komoly erőt képviselnek a társadalomban.

Milyen ideológia fűti ezt a tábornoki kart? Kommunisták?

– Ez változó, de számukra a pénz és a hatalom mindenáron való megtartása a lényeges. Ennek érdekében mindenre ­képesek.

Ön mit tud tenni a karennik, az egyik életveszélyben élő nép érdekében?

– Az ENSZ-képviselet nélküli népek kongresszusán, ahol én a karennik tagfelvételéért küzdöttem, évekkel ezelőtt találkoztam Aun Szan Sziu Kji külügyminiszterével. Mindent megtett azért, hogy nekem ez a törekvésem ne sikerüljön, de aztán mellém állt az ujgurok és a tibetiek képviselője, és végül megszavazták a tagságot. Azaz az úgynevezett „Szabad Burma” embere sem támogatta az elnyomott nemzetiségek, népek ügyét. Olyan ez, mint amit a románok művelnek velünk: mindegy, hogy királyság, kommunista diktatúra vagy demokrácia, mindent megtesznek azért, hogy a magyarokat elnyomják.

Tervezi, hogy visszatér Burmába?

– Mindenképpen utazom majd, általában a tél egy részét töltöm egy karenni faluban és ott találkozom a karenni nép vezetőivel. Nemrég voltam náluk, ezért információim elég frissek az ottani félelmekről, arról, hogy rövidesen megindul ellenük a mindent felszámoló háború.