Erőszakkal etetés a pszichológus szemével

Csak röviden elevenítsük fel a történeteket, amelyek azóta is borzolják a közvéleményt: az evési zavarral küzdő óvodás kisgyerekhez ebédkor odament a két óvodapedagógus és a dajka. Egyik kezét az egyik, másik kezét a másik hátrafogta, a harmadik felnőtt pedig kanállal az ételt a szájába tette, amelynek hatására a kicsi sírni kezdett. A vádlott a második kanál ételt is megpróbálta a szájába erőltetni, azonban a tiltakozó, síró gyermek félrenyelt, így békén hagyták. Több mint három év után született – még mindig nem jogerős – ítélet az ügyükben: közmunkára kell menniük.

A ráerőltetéssel csak a problémát mélyítjük tovább

Szegő Ágnes gyermekpszichológust kerestük a téma kapcsán, aki maga is dolgozik pedagógusokkal, gyermekekkel és ismeri az evési zavarokat is. Első körben a gyermek evési zavarai kapcsán annyit mondott:

- A hírek arra engednek következtetni, hogy a gyermek tudvalevőleg étkezési zavarban szenvedett, ami, nem tudni, hogy szakértő által megállapított zavar volt-e vagy válogatós volt a gyermek. A történet szempontjából mindegy, mert bármelyik, az alkalmazott módszer nagyon káros – fogalmazott a gyermekpszichológus, hozzátéve, hogy az étkezési zavar és a válogatósság mögött is sokféle háttérprobléma húzódhat meg. De bármi is az ok – hangsúlyozta – az egyetlen normális megoldás a szülővel való megoldáskeresés lehet – aki pedig, ha súlyosnak látja a helyzetet, bevonhat szakembert is a történetbe. – Lehet, furcsán hangzik, de az óvodapedagógusnak ezekben az esetekben nincs különösebb teendője. Ha a gyermek egyébként egészséges, akkor nem sok mindent tehet. Az pedig soha nem lehet megoldás, hogy erőszakkal megtömi a gyereket! Furcsa, hogy ezt ki kell mondani, mert ezek szerint nem mindenki tudja – teszi hozzá, ahogy azt is, hogy a nyolcvanas években bevett szokás volt a „válogatós” gyerekek megtömése, s noha akkor sem volt rendben, ezt sok keménykalapos pedagógus alkalmazta. Merthogy akkor még – lehetett az valódi evési zavar vagy csak válogatósság -, ráfogták, hogy a gyerek „el van kényeztetve”. Lehet, ma is él még ez az „alaptézis” néhány nevelőben. Akkor is, ha azóta eltelt negyven év, és rájött az emberiség, hogy a traumatizálással csak a problémát mélyítik, nem oldják meg.

- Az evészavar kicsiknél általában más zavarhoz kapcsolódik. Amikor valóban erről van szó, akkor erre szakemberek javasolnak megoldásokat. Ilyen például az etetésterápia vagy az etetéstréning, melyet főként gyógypedagógusok végeznek, mindig egyéni, személyre szabott megoldásokkal. Ebbe is csak akkor kell belefolynia az óvónőnek, ha ebbe őt bevonják. Mert egyébként nem az óvónő feladata megoldani. Egy biztos: a gyerek nem fog az óvodában éhen halni – szögezi le a szakember, rámutatva, hogy az evés nagyon kényes kérdés: bonyolult, összetett dolog az embernél, sok mindenről szólhat. Az erőszak pedig egy másik téma: – Azon kívül, hogy minden erőszak traumatizál, az evéssel összefüggő mély nyomot hagyhat. Amikor erőszakkal megtömünk egy gyereket, akkor gyakorlatilag én erőszakkal behatolok az ő testébe. Csúnya megfogalmazás, de ki kell mondani. Pszichológiai értelemben is az intim tere és testi integritása válik semmivé. Ez pedig biztos, hogy nem segít a megoldásban, sőt, meg is nehezíti azt. Ezzel a lépéssel nem szűnik meg a zavar, nem jön rá a gyerek, hogy mégiscsak ennie kell.

Az erőszakos etetés kapcsán pedig óhatatlanul kialakulhat egyfajta undor, öklendezési reflex: – Az evéssel kapcsolatban az undor olyan alapvető, zsigeri érzés, ami talán a legkevésbé irányítható. Ezt kikapcsolni nagyon nehéz. A gyerek könnyen tanul – ezt is, vagyis, hogy az evéshez még inkább az undort kapcsolja. Ehhez pedig még kapcsolódik az a háttérprobléma, ami miatt eleve kialakult a zavar – viszi tovább a problémát a szakember, aki, mint mondja, tudja jól, hogy egy gyermekcsoportban nehéz feladat kezelni a viselkedési problémákat, de – teszi hozzá -, mindegyik közül mégis az evési zavar az, ami a pedagógus által legkevésbé kezelendő.

Hogy történhetett ez?

És akkor a felnőttek oldaláról még nem is közelítettük meg a kérdést: hogy történhetett meg, hogy egyszerre három felnőtt is részese volt a történteknek, a maga módján kivéve a részét az erőszakból? Hogy ez valóban a beágyazódott nevelési „elvek” miatt alakulhatott így, már nem biztos, hogy kiderül. De szerencse a szerencsétlenségben, hogy itt – ahogy azt kell -, bíztak a gyerek szavában, megértették a jelzéseit és az ügy nem állt meg ott, hogy kivették az óvodából. Még ha több mint három év is kellett hozzá.