Most lenne nyolcvanéves a sárkeresztúri Bella István

Már idejekorán fölfigyelt a kritika Bella kivételes tehetségére, a József Attila nevével fémjelezhető lírai világ folytatására, s ugyanígy a Hetek számára különösen fontos Illyés-, Nagy László- vagy éppen Juhász Ferenc-életmű termékeny hatásaira. Ez az életmű is jelzi, hogy a magyar költészet történetében különösen fontos a folytonosság, és vele együtt természetesen az állandó megújítási szándékok sora is. Az ilyesfajta költő mindig azt keresi, hogy miként lehet tájékozódni és eligazodni a történelem és a társadalmi lét útvesztőinek valóságában. Miként lehet helytállni a múló időben, fölvállalván az elődök tapasztalatait, s azokat fölhasználván építeni új erkölcsi és művészi világot. Miként társait, Bella Istvánt is jellemzi a legnemesebb értelemben vett népben és nemzetben gondolkodás, miközben az alanyban és állítmányban helytállás is természetes a számára…

Híd az emberek között

Az ilyen életmű alkalmas arra, hogy szétszabdalt korunkban az egymásnak feszülő indulatok is csituljanak, hogy a szót érteni akarók ne távolodjanak el egymástól végérvényesen. (Egyébiránt éppen a temetése volt szép példája ennek: olyanok álltak egymás mellett a sírjánál, akik alig váltanak ma már szót egymással…) Amikor Belláék elindultak, jórészt a múlt század hatvanas éveiben, számos, azóta hiúnak bizonyult álom vezérelte őket. Igaz, nagy változásokon ment át akkoriban a világ, itthon is, külföldön is. Nálunk főleg az ötvenes évek még szűkebb levegője után. De az is tény, hogy ezek az álmok alig valósultak meg. Mindez persze nem csökkenti a „szaggatott világ” költőjének érdemeit, szándékainak tisztaságát. A „tiszta szívvel” erkölcsiségét.

Azt megelőzően 1956 forradalma és szabadságharca is megihlette, hatalmába kerítette az akkor székesfehérvári gimnazistát. Részt vett több megmozduláson, Csórra ment, hogy élelmiszert és ruhát gyűjtsön a pestieknek. Eszmélésének fontos korszaka volt ez, és verseket is eredményezett. Például az 1956 decemberében keletkezett Kollégiu­mot: „Fél öt. / Kint katonák menetelnek. / Az élők / rabjai lettek a rendnek. // Sóhajt, / a falról a lepkecsönd rebben, / egy sóhajt / fojt el az ész a szívemben.” Ne feledjük: ez a tömör mű egy 16 éves fiú alkotása! Egy olyan világot rögzít tehetséggel, amely a nála 4 évvel idősebb, majdani kor- és sorstárs, Buda Ferenc akkori verseivel mutat rokonságot. (Tudjuk, Budának egy éves börtönt kellett elviselnie néhány verse miatt. Azokban a „rend” motívuma ugyancsak sajátos hangot kap.) Itt, Bellánál is a szabadság hiánya jellemzi a nyomasztó valóságot, és kifejezi, hogy neki sem rokonszenves az a rend, ami szuronyokkal és tankokkal jött el közénk. Mennyire rokon ez a felfogás már akkor a József Attila-i szabadság- és rendfogalommal, amelyben a rendet szülő szabadság a mérce! És van még néhány figyelemre méltó lírai pillanat ugyanebből az időből, pl. az ugyancsak 56-os A ligetben ma újra láttam című vers kapcsán. Ideírom mind a nyolc sorát: „A ligetben ma újra láttam, / vérszaggal terhes este volt. / Csak állt a kopott kiskabátban, / vérében haldokolt a hold. // Felhuhogott egy ócska fegyver. / A félelem szívemre dobta. / Élet vagy halál? Szerelemmel / néztünk a célzó csillagokba.” Finom eszközökkel mutatja meg az ifjú költő azt, ami a szívét nyomja, s azt, hogy mi jellemzi a „vérszaggal terhes” estét. Ha az előbb József Attila neve került ide, akkor most egyértelmű, hogy Petőfi Sándor „szabadság és szerelem”-eszménye a képzettársítás tárgya. Az övé, de jellegzetesen XX. századi Bella István költői eljárása, képi világa, szóhasználata. Az ilyen korai versei már többet jelentenek, mint általában a „zsengék”. Számos vonásukkal megelőzik a későbbi nagy verseket, azokat, amelyek végleg a magyar líra élvonalába emelték költőjüket.

A felnevelő falu

A nagy Bella-versek közül időben az első a Sárkeresztúri ének, amely az 1975-ös A hetedik kavics című kötetben kapott helyet. Első hallásra arra gondolhat az ember, hogy ez a mű a fölnevelő falu tiszteletéről, kultuszáról szól. Természetesen jól tudjuk, hogy mit jelentett Bella István számára ez a hely, amiről többek között a Magyar Televízióban is vallott a Szülőföldem: Sárkeresztúr c. filmben, miközben kalauzolta a nézőket a falu, Székesfehérvár és Budapest hármasságában. Más versei­ben is gyönyörűen vall szűkebb hazájáról, pl. a Sárkeresztúri litániában nevével így játszik: „Szép és igaz a falum neve / sár is, kereszt is, úr is, / Mint minden ember élete / sár is, kereszt is, úr is.” (Ez a szöveg szerepel azon az emléktáblán is, ami 2011 óta a falu művelődési házának a falán örökíti meg a névadó költő emlékét.)

A Sárkeresztúri ének azonban másról (is) szól. Itt túllép szerzőnk a hagyományosnak nevezhető szülőföld-lírán, és egy igencsak teremtő erejű szintézis születésének lehetünk tanúi. Nem túlzás, hogy távlatai egyetemes érvényűek. Azt is mondhatjuk, hogy bárhol másutt is megszülethetett volna. Emlékeztet az ősi sámánénekekre, azoknak a kiválasztott személyeknek az énekére, akik érintkezésbe léptek természetfölötti lényekkel. Persze mindez szó szerint nem vihető át a Bella István-féle költői közelítésre, s inkább azt mondhatjuk, hogy különös kegyelmi állapotban születhet meg az ilyesfajta műalkotás. Az egyéni és a közösségi sors ábrázolása olvad itt össze, a szűkebb haza kiváltotta élmény az egyetemes távlatokkal. Időben is, térben is utazunk általa, és különféle lírai rétegek is egymásra kerülnek.

„Szanaszét széledt ujjaimmal / elveszett koponyám most megkeresem, / szanaszét széledt ujjaimmal / elveszett koponyám most / elveszejtett arcom elé emelem, // – hadd nézzék egymást!”

Íme, a verskezdés a sajátos nyelvhasználattal, ezzel a különös és rejtélyes hangütéssel. Az ősiségben gyökerezik a mondandó, nagy intenzitással és láttató erővel. Az életmű egyik fő vonulata ez, a nyelvében és a formában oly gazdag, rendkívüli érzékenységgel megáldott szövegek vonulata. Maga, a költő így vallott verséről: „…Ez hitette el velem, hogy vannak verseim, amelyek érdemesek az emberi szóra.

Részese a változásnak

Az is a teljes igazsághoz tartozik, hogy költőnk a nyolcvanas években – a líra eszközeivel – részese lett a nagy változásnak. Nem vállalt politikai szerepet, mint kortársai közül többen, Konrád Györgytől, Eörsi Istvántól, Göncz Árpádtól kezdve Csoóri Sándoron, Lezsák Sándoron át Csurka Istvánig és másokig. Talán alkata sem tette volna erre alkalmassá. Ám a szó erejével, költeményeinek sodrásával valamiképpen mégiscsak a „rendszerváltók” népes seregéhez tartozott és tartozik.

1988-as kötete ennek is bizonyítéka, olyan versekkel, mint pl. a címadó mű: „Igen: az arcom porból, hamuból. / Igen: hamu és por a fényem. / De ha már visszahazudol / a földbe, az arcom visszakérem…”

És innen már csak néhány lépés az 1991-es könyv, az Arccal a földnek. A cím is egyértelműen jelzi, hogy itt a kamaszkorban általa megélt forradalmi idő tragikus megtorlása a tárgy. Az anyag persze egyáltalán nem egysíkú. Bizonyos versekben közelít a költő a halálhoz, a nemzet sorskérdéseihez, de mindeközben a gyermekekhez is szól. (Lírájának egyik fontos területe a gyermekverseké, gondoljunk csak híres Áni Máni-sorozatára!) S ha nem is egysíkú az anyag, azért a legsúlyosabbnak a címbe emelt témát érezhetjük.

A meggyalázott mártírok emléke így testesül szöveggé: „Mert ragyog örökkön örökké / földdel teli szívem helyén / napvilág-halhatatlan rögökké / fényesedett emberremény…” Fennkölt hangon szól arról a költő, hogy az értékőrzőknek minden korban feladatuk, hogy a valós értékeket átmentsék a jövőnek.