Németh Éva negyven évnyi munkáját ismerték el

Németh Éva kedves, mosolygós teremtés, akinek mindenkihez van jó szava. A faluban mindenki Évikének szólítja. 1980-ban kezdett dolgozni az orvosi rendelőben, hetente kétszer ő végzi a vérvételt is. Aki mozgásában korlátozott vagy krónikus beteg, ahhoz házhoz megy. Édesapja betegsége miatt választotta az egészségügyi pályát, mindig is arra törekedett, hogy minél több embernek segítsen. Székesfehérváron járt egészségügyi szakközépiskolába, a gyakorlati képzést az ottani és a dunaújvárosi kórházban végezte. A sebészeten jól érezte magát, mégis úgy alakult, hogy a szülőfalujában maradt. Szerteágazó feladatait nem munkának, sokkal inkább hivatásnak érzi.

A gyógyító munkában fontos a harmonikus kapcsolat

– Kaszap Erzsébet doktornő indított el a pályán, a szakmai alapokat az ő irányításával sajátítottam el, tőle tanultam meg, hogyan kell bánni a betegekkel, hogyan kell hozzájuk viszonyulni – idézi fel a kezdeteket Évike. Elődje, Szabó Józsefné korábban szülésznőként tevékenykedett a faluban, majd átképezték, és a körzeti orvos segítője lett. Amikor ő nyugdíjba ment, akkor szólt Kaszap doktornő a frissen végzett ápolónőnek, menjen, s legyen az asszisztense. – Anyukám orvosírnok volt a doktornő mellett – meséli Évike. – Jó ideig együtt dolgoztunk, talán tizenöt évig.

A pályakezdő ápolónő mély vízbe került, hiszen egy település betegellátása sokban különbözik például egy kórházétól. Itt ugyanazokkal az emberekkel, családokkal kell foglalkozni éveken, évtizedeken keresztül, míg a kórházban jönnek-mennek a betegek, olykor cserélődik a személyzet is. A háziorvos asszisztensének sok mindent fejben kell tartania – a betegek születési idejét, a lakcímüket is akár, és persze a kórtörténetüket.

Az 1980-as évek elején mindennap sterilizálni kellett a műszereket, fertőtleníteni a rendelőt. Akkoriban még nem volt se EKG-berendezés, se telefon. Németh Éva derűsen beszél a negyven évvel ezelőtti helyzetről is: – Sokat jártam ki a betegekhez. Naponta tíz–tizenöt helyre mentem. Akkoriban még nem voltak hosszú hatású gyógyszerek, reggel-este injekciózni kellett. A daganatos betegek is injekcióban kapták a morfiumot. Akkoriban még ügyelet sem volt, tehát szombaton és vasárnap is dolgoztunk. Az évek során orvosok jöttek és mentek, de az egyre tapasztaltabb asszisztens maradt, biztos pont ő a rendelőben. Évike mindegyik orvossal megtalálta a hangot, jól kiegészítették egymást. – Mindegyik orvostól sokat tanultam, s tanulok ma is. Úgy vélem, a gyógyító munkában is fontos a harmonikus kapcsolat, hiszen a páciensek megérzik ezt, s több bizalommal kérnek segítséget panaszukra.

Mostanában az adminisztráció rengeteg időt felemészt, s egyre többen keresik fel a rendelőt, hiszen a település lakosságszáma emelkedik.

Két körzet van, két asszisztens, ám csak egy háziorvos, ami azt jelenti, hogy mindennap igen sok beteggel foglalkoznak. Vércukrot, vérnyomást mérnek, injekciókat adnak be, recepteket, beutalókat készítenek elő, intézik a táppénzes papírokat. Sokan türelmetlenek, holott a rendelő dolgozói igyekeznek gördülékenyen végezni feladatukat, de olykor előfordulhatnak váratlan és sürgős esetek. S nagyon sok az adat, az információ, amit minden egyes nap rögzíteni kell. Gyakran a rendelés után jut csak idő erre, hiszen a nap végén le kell zárni a számítógépes rendszert. Ha valaki telefonon kér tanácsot a panaszaira, azt is dokumentálják, hiszen a későbbiekben még fontos lehet. Évike szinte mindenkit ismer a faluban, hiszen itt nőtt fel, itt lakik, így a családok teljes kórtörténetét is tudja, ami nagy segítséget jelenthet az orvosnak az egyes betegségek diagnosztizálásában, feltérképezésében.

Németh Évának a Semmelweis-nap alkalmából adta át a Ráckeresztúr címerét ábrázoló emlékplakettet Szentes-Mabda Katalin Dóra polgármesternő és Lisziné Hunyadi Hajnalka alpolgármester, s az önkormányzat és a település lakói nevében köszönetüket fejezték ki a több évtizedes lelkiismeretes, alapos szakmai munkáért, szolgálatáért.