Sorsközösség Európa közepén

Amiről most szólok, sokáig volt fehér foltja a történetírásnak, és nem véletlenül. A rendszerváltás előtt a királyi honvédségről sok jót nem lehetett mondani, általában azzal intézték el második világháborús szerepvállalásunkat, hogy mi voltunk Hitler utolsó csatlósa, a honvédeinket pedig lefasisztázták. Aztán ez kikopott a józan közbeszédből, s egyre több történetet ismerhettünk meg igazi hőseinkről. Ilyen férfiak voltak azok is, akik a varsói felkelés idején magyar katonaként, dacolva a németekkel, segítették a lengyel hazafiakat, akiket aztán Hitler és Sztálin lényegében együtt mészároltatott le. A csaknem 12 ezres 1. magyar lovashadosztályt a felkelés leveréséhez akarták felhasználni, de erre nem voltunk hajlandóak a közös történelmi múltra, a szoros kulturális kapcsolatokra hivatkozva – ráadásul nem is voltunk Lengyelországgal hadiállapotban. A németek tőlük szokatlan módon lenyelték a békát, és arra utasították a magyar csapatokat, hogy Varsó lezárásában kell részt venniük. Ám a honvédek nemcsak ellátták kórházaikban a sebesült felkelőket, de még át is adták nekik a nyilvántartásban nem szereplő fegyvereket, lőszereket, élelmiszer- és gyógyszertartalékokat, magyar egyenruhákat. Miként történhetett ez meg? Mi rejlik a két nép egymás iránti tisztelete és megbecsülése mögött? Egyértelműen sorsközösséget vállaltunk azon az úton, amely a jövő felé vezet bennünket, hasonló módon őrlődtünk a nagyhatalmak szorításában az évszázadok során, ugyanúgy élet-halál harcot vívtunk mindig a megmaradásért, lélekszámunkhoz képest elképesztő arányban áldozva életeket szent célokért. Persze nekünk, magyaroknak már az is nagy szó, ha egy nép nem akar minket a történelem süllyesztőjében látni, nem volt köze Trianon általi halálra ítélésünkhöz, nem esett soha a torkunknak valamilyen konc reményében. A közös múlt, közös jelen – és ha szorosan fogjuk egymás kezét Európában, talán hosszú és keresztény jövendő is.