Régi népi szokás a Dunántúlon az alakoskodás, a bábégetés

Ekkor „egy bekötött szemű legény, a saját tengelye körüli megforgatás után, kaszával vágta le a tőle 16 lépésre nyakig földbe ásott kakas fejét”. Elképzelve is horrorisztikus jelenet. S megtörtént: 1981. március 1-jén a Komárom-Esztergom megyei Táton – informálódtunk a Szép napunk támadt (A népszokások Fejér megyében) című kiadványból. Innen tudjuk azt is: a rítus szerint a lefejezett kakast végül a győztesnek sütötték meg, aki Táton elősegítette a tavasz eljövetelét.

Kiszebáb, nagybőgő

Legutóbb Igaron igyekeztek elűzni a telet – azonban, megtapasztaltuk, a kakasoknak itt nem volt félnivalójuk. Szemben a kiszebábbal, amelyet végül elégettek a helyiek, hódolva a babonának, miszerint a tűzre vetett báb megszabadítja az embereket minden bajtól. A ciberebába néven vagy kiszőceként is ismert alak egy szalma- vagy rongyvázat takar, amely a telet jelképezi. A rendezvényen a többtucatnyi érdeklődő előbb egy kulturális kavalkád részese lehetett: az önkormányzat udvarán felállított színpadon az igari színjátszók kezdtek, őket a mezőszilasi Németh László Kulturális és Ifjúsági Egyesület felnőtt-tánccsoportja követte – micsoda boszorkányságok történtek itt általuk! –, majd a produkciósorozat egy „Fiatalság, bolondság” című, az idősek napjait bemutató meglepetéstánccal zárult. Amint láttuk, mindenki megelégedésére! Ezután került a kezekbe a kiszebáb és a nagybőgő, s indult útjára a nép az Igar egyik végén található cukrászdához – itt egy kisebb vendéglátás következett –, majd onnan vissza a településközpontba.

A bábról már szóltunk, de a nagybőgőről még nem, holott ez az eszköz is alapvető kelléke a téltemetésnek. A farsangi időszakot jelképezi: vagyis a hosszú mulatozások, a szórakozások lezártát, amikor ezt a jellemzően cigányzenészek által használt eszközt a helyiek elássák a rítus részeként.

Változó időpontok

A Szép napunk támadt című könyvből idézzük: „a farsangi népszokások zöme a farsang utolsó vasárnapjától (ötvenedvasárnap) hamvazószerdáig tartó négy naphoz kapcsolódott, de az ezt egy, illetve két héttel megelőző hatvanad- és hetvenedvasárnap is jeles napnak számított”. Ezért is fordulhat elő a mai napig, hogy ahány település, annyi szokás: Dégen jellemzően január végén, februárban járnak a téltemetők, Mezőszilason pedig március közepén alakoskodnak majd. Igaron – mint Molnár István polgármestertől megtudtuk – mintegy tíz éve is március táján tartották a farsangbúcsúztatót, akkor a szerbiai testvértelepülésről érkeztek népek a Dél-Fejér megyei faluba. „Tácon a farsang utolsó három napját farsang végének, utolsó napját húshagyókeddnek, az ezt követő szerdát hamvazószerdának, az erre következő csütörtököt torkoscsütörtöknek nevezték. […] Sárszentmiklóson a farsangutójjához farsangvasárnap, húshagyókedd, hamvazószerda és csonkacsütörtök tartozott” – olvastuk szemléltetésképpen a könyvben.

Az alakoskodásra Vincze Jánosné Gráczer Julianna (született: 1893) sárszentmiklósi adatközlő ekképpen emlékezett: „A gyermekkoromban még voltak, a medvések jártak. Úgy mindenféle maskurának fölöltöztek, aztán hát járták végig a falut. Hát ez volt élmény. Volt benne medvének is felöltözve, bundába bele öltözködve, meg volt egy nőruhába öltözött férfi is köztük, volt egy, aki katonaruhában járt a bandával. Rongyoszsidó is volt köztük, aki mérte a szalagot, a papírszalagot. Ez volt az élmény a húshagyókedden.” Mindemellett hamvazószerdán a legények Sárszentmiklóson meghamuzták a leányokat, vagyis a fejükre szórták a hamut. A kötet egy alapi, 1940 körül kiveszett szokásról is megemlékezik. Eszerint a medve az alapi alakoskodásban is szerepelt. A helyi legények húshagyókedden maskarába öltözve házról házra jártak, harmonika, citera és köcsögduda zenéjére bolondoztak, azaz például megtáncoltatták a kifordított bundába öltöztetett, a derekán átkötött láncon vezetett medve alakoskodót. Ilyenkor az úgynevezett verklis jelenetet is eljátszották: egy ládát taligakerekekre szereltek, ebbe ült a harmonikás, aki miközben utazott, játszott is hangszerén. Cserébe fánkot, pénzt kaptak – ezeket egy cigány gyereknek öltözött alakoskodó gyűjtötte össze.

Vajtán ugyancsak húshagyókedden jártak a bolondosok. A tréfás násznépet – amely vőlegényből, menyasszonyból, vőfélyből, nyoszolyóból, bohócból és medvéből állt – egy zenész, harmonikás kísérte. Útközben a vőlegény és a menyasszony gyakran csókolózott; s ha úgy adódott, egyes házaknál a menyasszony a szemétdombon leguggolt „pisilni”, a többiek pedig röhögtek ezen. A rongyos ruhába bújt, hangjukat elváltoztató bohócok karjukon kosarat vittek, ebbe gyűjtötték a lányos házaknál a tojást. De kaptak kolbászt, fánkot, bort is. Előszálláson a második világháborúig húshagyókedden még a nős emberek is felöltöztek farsangi bolondnak, 1950-től azonban már csak a kisebb gyerekek maskaráztak. A medve alak mellett az 1920-as években egy férfi szalmaruhába öltözött fel, befogtak egy rossz lovat, a kocsi után pedig kézitalicskát kötöttek, amelyben további két maskarás ült. Ha a kötél elszakadt, lemaradtak, a többiek nagyot nevettek.

Teríts-meríts

A vendéglátást tekintve Igaron fánkot és forralt bort kínáltak a szervezők az éhes szájú, szomjas ajkú embereknek. Ugyanezekben a kategóriákban egyúttal versenyt is hirdettek – a fánkból kilenc-, a borból kétféle „minta” mérettetett meg –, vándorkupáért. Szerencsére az ilyentájt fogyasztandó megyei hagyományőrző ételekről is szólhatunk a már hivatkozott kötet jóvoltából. „Sárszentmiklóson a húshagyókeddi ebédre tyúkhúslevest főztek, fánkot sütöttek, hamvazószerdán a böjtös sóba-vízbe bableves és sósvakarcs került az asztalra.”