In memoriam Fási László

Ahogyan kipörögnek ujjaim közül a múló idő homokszemei, lassan elveszítem a múltat.

A nyolcvanas évek közepén, egy évvel érettségi előtt kerültem a Fejér Megyei Hírlaphoz: nem volt megszokott, hogy ennyire fiatalon befogadjanak egy kölyköt a szakma öregjei. Nem ment volna azok nélkül, akikkel attól kezdve reggeltől estig egy levegőt szívtam, vagy egy dohányfüstöt, akiket utánoznom sem volt könnyű, nemhogy megfelelnem nekik.

Nem, nem annyira szakmai tudásról beszélek. Emberségről és arról, miként lehet úgy tekinteni erre a világra, hogy ne alázkodjunk meg mások előtt és ne hazudjunk önmagunknak. Az a régi redakció már régen nem létezik, egymás után temettük el azokat, akik ma már sajtótörténeti emlékké váltak, akiknek hangja elenyészett az eltűnt időben. Most Fási Lacira került a sor, akivel harminchat éve találkoztam először, és azután harminc évig csaknem minden nap. Tanárként segített, hogy le tudjak érettségizni, falazott nekem, amikor disszidáltam, megtanított autót vezetni, fényképezni és úgy tekinteni erre a világra, ahogyan azt egy szíjas magyarnak érdemes. Pillanatok, utak, képek és szavak sejlenek fel emlékeim ködén át. Három évtizedet dolgoztunk együtt, miközben három párkapcsolatot koptattam el ennyi idő alatt: csoda, hogy ilyenkor úgy érzi az ember, mintha leszakítanák egy testrészét?

Fási Laci nyírségi módra élt, kevés szóval, látszólag cinikus nemtörődömséggel, soha nem adva be a derekát olyasminek, amit nem fogadott be a gyomra. Előttem mindig cigarettával a szája sarkában, kopott, fekete bőrkabátban, a „varjúban” jelenik meg, készen helyre tenni engem és bárkit, aki arra rászolgált. Persze tudtam, hogy ugyanabban a percben bármit megtenne értem, ha arra kérném.

Most már alig vagyunk. Elég egy kávéházi sarokasztal, azt is körbe tudjuk ülni mi, akik igazán ismertük ezt a szótlan embert, a maga nyers, kendőzetlen igazságaival, szeretetével és mély emberségével. Fási László, a Fejér Megyei Hírlap fotórovatának egykori vezetője csütörtökön, 75 évesen csendben itt hagyott minket és mindent.

A múlt kipereg az ujjaim közül, akár a homokszem, egy barát árnyéka oszlik el a fényben, egy erőtlen, februári naplementében. Túl a fájdalmán most már mosolyog, nézi, ahogy itt szenvedek az írás fölött, s legyint rám: minek ez?